Botrány
2020.01.10.

A Botrány egy jó szándékú, könnyen fogyasztható film a munkahelyi szexuális zaklatás működési mechanizmusairól, sok híres színésszel. Ismeretterjesztő filmnek megjárja, de aki ennél többet vár, csalódni fog. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Jay Roach rendező karrierje olyan, nem különösebben épületes vígjátékokkal indult, mint az Austin Powers-filmek, illetve az Apádra ütök és folytatása, de aztán eljutott ahhoz, amit minden bizonnyal igazi küldetésének tekint: társadalmi-politikai filmeket készít ismeretterjesztő jelleggel, emészthető hollywoodi/tévés csomagolásban. Ő rendezte többek között az Újraszámlálást a 2000-es amerikai elnökválasztás egyik döntő eseményéről és a Game Change-et a 2008-as elnökválasztásról és Sarah Palinről. A Botrány (Bombshell) ezeket követi a sorban hasonló funkcióval: most bárki képbe kerülhet a Fox News vezérigazgatójának, Roger Ailesnek a bukásával kapcsolatban, és egy füst alatt kikupálhatja magát munkahelyi szexuális zaklatás-ügyben, ha ez eddig elmaradt volna.

Simán el tudom képzelni, hogy lesznek olyanok a közönség soraiban, akiknek pont ezt a filmet nézve fog leesni a tantusz, hogy mit is jelent egy nő számára, amikor a főnökei szexuális zsarolásának kiszolgáltatva próbál érvényesülni a munkahelyén, és ha így lesz, az már óriási eredmény, a Botrány azonban nem elég árnyalt ahhoz, hogy igazán megérintsen és emlékezetes legyen.

Jópofa megoldás, de a mélyre ásás ellen dolgozik rögtön az is, hogy az alkotók a tévés riportok stílusában mesélik el a történetet. Az eleje főcím alatt a Fox News népszerű műsorvezetője, Megyn Kelly (Charlize Theron) kalauzol végig minket a vállalati hierarchián, bejárja az amerikai konzervatív média fellegvárának számító épület emeleteit és egyenesen a kamerába nézve világosít fel minket arról, hogy ki kicsoda a Foxnál. (Röviden: a nagyfőnök Roger Ailes, a nagy-nagyfőnök Rupert Murdoch, ha valaki nem tudta volna.) Lendületes felütés, ami egyszerre ígér exkluzív betekintést a kulisszák mögé és tisztázza, hogy nem egy lélektani drámát fogunk látni a következő száznéhány percben.

Charles Randolph forgatókönyvíró (aki szintén fogékony a társadalmi-politikai témákra; ő írta többek közt a David Gale életét és társírója volt A nagy dobásnak) három női figurára építi a filmet, amivel némiképp torzítja a valóságot, de ez talán senkinek sem fog túlságosan fájni, legalábbis a moziban ülők közül. Megyn Kellyt néhány centivel előrébb tolja, mint a Nicole Kidman által megformált Gretchen Carlsont, holott utóbbi volt az, aki leleplezte Ailest (John Lithgow), Kelly csak akkor fordult az ügyvédekhez a saját sztorijával, amikor Ailes már fél lábbal az ajtón kívül volt. Éppen ezért a Botrányt fél évvel beelőző Roger Ailes-minisorozatban, A legharsányabb hangban Kelly figurája meg sem jelenik.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Kelly középpontba állítása persze érthető, hiszen ő volt a Fox egyik legismertebb arca, és az elnökjelöltségért küzdő Donald Trumppal folytatott 2015-ös, részletesen bemutatott csörtéje szórakoztató is és jól fel is vezeti a szexuális zaklatás tematikáját. De ez is aláhúzza, hogy bár a nők a főhősök, az alkotókat mégsem az érdekelte, mit éltek át az áldozatok. Trump trollkodó tweetjei izgibbek!

És akkor még ott a harmadik főhős, Kayla, akit Margot Robbie alakít, és egy teljesen fiktív figura, illetve, mint az alkotók mondják, több Foxnál dolgozó nőből gyúrták össze. A három nő története párhuzamosan bontakozik ki körülbelül egy éven keresztül. Kelly a játékidő első felében szinte csak Trumppal van elfoglalva, utána pedig jelenlegi és múltbeli kolléganőit kérdezgeti arról, hogy őket zaklatta-e Ailes, és bátorítja őket, hogy lépjenek a nyilvánosság elé, miközben ő maga kussol. A szimpátiánkat talán elnyeri, de se nem tesz olyat, se nem látunk bele az érzéseibe annyira, hogy igazi drámai súlyt kapjon, az irritálóan elmaszkírozott Charlize Theronnak nagyobbrészt annyi jut feladatként, hogy áthozza nekünk a tévés sztár karizmáját, és ezt maradéktalanul teljesíti is.

Eközben Carlson és ügyvédei módszeresen felépítik az Ailes elleni pert, de a szintén módosított arcberendezésű Kidmannek még kevesebb mozgástere van, csak annyi a dolga, hogy ő maga legyen az esettanulmány a filmben, aki az emberi vonások érzékeltetésének teljes mellőzésével bemutatja, hogyan is lehet egy szexuális ragadozó bukását rezzenéstelen arccal és következetes munkával elérni. A fiktív figurát alakító Robbie-nak jut a leghálásabb szerep, habár ő is illusztratív, legalább nem egy konkrét sztorit mond fel nekünk, hanem azért van itt, hogy lássuk, milyen az, amikor egy fiatal és ambiciózus – és katolikus és konzervatív – lány belekerül egy olyan munkahelyi szituációba, ahol nem tud jól dönteni. Még Robbie kerül hozzá a legközelebb, hogy Lithgow-val közös jelenetében megpendítsen bennünk valamilyen érzést a figura kiszolgáltatottságának és megalázottságának ábrázolásával.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Hogy könnyebben csússzon le a kemény sztori, némi humort is kevertek a filmbe, és Robbie-nak jut az is, hogy asszisztáljon a komikus csúcsponthoz, amikor Kate McKinnon figurája (egy szintén fiktív szerkesztő) elmagyarázza zöldfülű kolléganőjének, hogy miről, hogyan és kihez szól egy vérbeli foxos anyag („Egy ír utcai rendőr fejével kell gondolkodnod!”). Aztán a két nő egy kicsit összejön, de ennek sincsen érzelmi vetülete, csak arra kell, hogy aláhúzza: a Foxnál nem lehet melegnek lenni ám!

Nézhető ez teljesen, de tényleg csak egy képes brossúra, ami nem lesz reveláció senkinek, aki nem dugta homokba a fejét az elmúlt években. És mivel a sztori, amit elmesél, nem egészen négy éve esett meg, és nyomokban akkor is emlékezhetünk rá, ha nem követtük odaadó figyelemmel, még a tények szintjén sem tud újat mondani. A témáról és a közegről eszünkbe juthat a Spotlight című film, de míg az képes volt arra, hogy átélhetően és megrendítően mutassa be a szexuális zaklatási ügyeket feltáró újságírók kőkemény munkáját, itt nem kerülünk igazán közel senkihez és semmihez.
 
Szerző: Bujdosó Bori