Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma
2020.01.05.

2018-as kiállítása és albuma után Bartis Attila író, fotográfus most Az eltűnt idő nyoma címmel jelentetett meg kötetet, melyben száz rövidebb-hosszabb kisesszét olvashatunk a fotózásról. Erős képekkel teli, fényképek nélküli könyv. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF ISMERTETŐJE.

„A valóságnál nincs katartikusabb.” – mondja a szerző a vele készült beszélgető-könyvben társának, Kemény Istvánnak. „A képek megragadható és elsőre könnyen leírható pillanatokat rögzítenek, a rögzítés viszont már nyilvánvalóan imagináció. A képalkotás a létrehozója felől jön, ő a valóságból azt és úgy ragad meg, azt és úgy közvetít (ha van ilyen szándéka, ha nincs), ami benne van. Ehhez képest elhanyagolható lenne, hogy tárgy- és tényszerűen mit látunk a képeken.” – ezt pedig én írtam Bartis Attila legutóbbi, nagy képes albumáról. A szigeteken Bartis-szövegek nélkül jelent meg, a képekből volt mód következtetni a fényképezésről vallottakra.


Most egy esszégyűjteményt olvasunk, fotós-füveskönyvet, naplószerűt. És Bartis jóval keményebben fogalmaz, azt mondja, a fénykép „csalás, mert örökkévaló, időtlen és közben kézzelfogható”. Ehhez az esszenciális kijelentéshez a kötet legvégén, mintegy összefoglalásként egy híres Barthes-idézetet társít,a katona képét kivégzése pillanatában, akiről a képet nézve az jelenthető ki, hogy „meg fog halni”. „Pedig már nem él”, mint az épp az előzőekből egyértelműen kiderül. A jelenidejűség, egy pillanat rögzítése által jön létre a felvételen, miközben az a pillanat nem csak hogy elmúlik, de tulajdonképpen a képen látható formájában csak az objektív számára létezett, vagyis: nem is létezett soha. „Akkor fényképezhetném a valóságot, ha sikerülne Isten szemével látnom.” – mondja. A pillanat abban a formájában csak a képen látható (feltéve, hogy nincs valamilyen – etikus, vagy kevésbé elfogadható módon – manipulálva a fotó).

Bartis jól érzékelhetően otthonosan mozog ebben a látszat és valóság által egyszerre uralt térben. Fotósként is és íróként is – tudható az életművét ismerve – mindig is kereste és meg is találta a szélsőségeket, a határokat, az ellentmondásokat. Ezért is jó, hogy elkészült ez a kötet, és hogy számozott szövegei nem egyszerűen tájékoztatnak, irányítanak, vagy ami még rosszabb: definíciókat sorolnak, hanem kérdeznek inkább, elméláznak, körbejárnak. Így őszintén csengenek ott is, ahol gyakorlatilag vagy ez, vagy a teljes elhallgatás a legadekvátabb megszólalási forma. Ezzel együtt érteni véljük, hogy miért tartja fontosnak a fényképezésről (vizuális művészet) való beszédet. „Az Úristenről való elképzeléseink valójában nem rejtenek semmiféle kockázatot. Kicsi a valószínűsége, hogy a földi lét során szembesüljünk a tévedéseinkkel. Az egyetlen, amivel bármikor szembesülhetünk, az a mások Istenről való elképzelése.” – ez, a ténylegesen az Isten természetéről való gondolkodásról szóló szövegben az Úristen helyett írhatta volna ezeket is: fényképezés, élet, én... hosszú a lista. A tévedés és a tévedés lehetőségének és elfogadhatóságának szabadsága, ami szorosan összefügg a nézőpontok megválasztásának szabadságával: ez Bartis Attila fotográfus fotós-füveskönyvének nagy találmánya. És itt a szabadság még véletlenül sem szabadosság, vagy végképp nem anarchia. Sokkal inkább a termő sokféleség, az alkotói kísérletezés és a teremtő aktusok szükséges (de nem elégséges) feltétele.  

„Amikor fényképezek, belekapaszkodom az életbe.” – lehetne ez az egyik tételmondat, amiből aztán előbújik a többi. Ez a kapaszkodás horizontális annak, aki eközben az írásról azt mondja: „a puszta létezésem legközvetlenebb következménye”. A körülötte lévőkbe, az élete kiterjedésébe fogódzik, még úgy is, hogy ami elkészül, a fotó az „egy kép. Nem a valóság, még csak nem is egy hír”. Vertikális, függőleges kapaszkodó az írás tehát, és erre a két tengelyre vannak feszítve Az eltűnt idő nyoma szövegei. Személyes hangvételűek ezek szövegek, alkotói kitárulkozások, de a szerző eközben igyekszik általánosat is mondani, magától eltávolítva a szövegek tárgyát. Az év egy részét nem Magyarországon, hanem Jáva szigetén töltő Bartis („nem mentem el, és nem is áll szándékomban elmenni innen, egyszerűen csak nem vagyok itt” – mondja Budapestről), nagyon személyeset és egyetemeset egyként sorol. Különösen hatásosak azok a szövegek, ahol a magántörténetekből a rendszeralkotásig érvényes konklúziókat olvashatunk ki. Jó példa erre a történet arról a lányról, akit napokon keresztül figyel, hogy aztán végre megszólítsa, hogy lefényképezhesse. A maga természetességében, egyszerűségében, ahogyan napról-napra látja. Végül bátorságot vesz a megszólításhoz, minden fontos információt megoszt vele és eljön a nap, amikor a lány megérkezik, csakhogy – és ez a fotós és tárgya közti lényeges különbséget is mutatja – egészen megváltozva. A lány szerepelni készül a képen, ehhez elképzeli magát és ehhez alakítja a külsejét (smink, fodrász, öltözék), a fotós pedig csalódott, mert ő azt az állapotot szerette volna képbe menteni, amihez hosszú időn át köze volt nézőként.

A fényképről mint műalkotásról ír, de még a fotóművészet körüli legfontosabb kérdéseket is előhozza. A művészeti ágak definíciója alaposabb, kiérleltebb, mondja, mert „mibenlétét évszázadokkal, de inkább évezredekkel azután kezdték elemezni, hogy ezek a művészetek megszülettek”, szemben a fotográfiával, ami szinte kialakulásával egy időben lett elméleti viták tárgya. Szerinte talán ezért is van az, hogy érvényes beszédmód és megkérdőjelezhetetlen állítások helyett közelítések vannak. Persze Bartis Attila szépíró és fotográfus, mikor a fényképről beszél, költőien beszél. Ez az ő közelítési módja. Például azt mondja, hogy „minden jó kép gyönyörködtet, a legkegyetlenebbek is”, szélesebb látókörrel meg azt, hogy a „modern ember legjobb ajánlata az örökkévalóságra a fotográfia volt, a posztmoderné az internet adatfelhője”. Utóbbit ezzel a konklúzióval zárja: „lássuk be, ezek egyelőre nem túl esélyes riválisai Istennek”. Kemény István mondta Bartis már említett fotó-könyvéről, hogy a benne lévő képek az író Bartis „versei”. Ha ez így van, – és én hajlok rá, hogy elfogadjam – akkor Az eltűnt idő nyoma ennek a képeiben költészetet művelő írónak egy újabb kötete.

Még akkor is, ha néhol egészen közel kerül a közhelyekhez („az alkotás érdembeli pillanataiban csak puszta szolgák vagyunk”), és akkor is, ha egy ironikus képpel közelít a szépirodalmi szakma felé („valaki írja, hogy irodalmikánon konferenciát tartanak Budapesten. Miközben a teraszon az előadók névsorát olvasom, a cserépkorsó mellett felemeli a fejét egy kígyó”).

Lírai novellával indul maga a kötet, egy fényképről szól, mely tudása szerint őt ábrázolja, és arról, hogy ez az értesülés miképpen cáfolódott meg, és hogy ennek a cáfolatnak ellenére mégis hogy maradt meg a hozzá nőtt tudás egyszer s mindenkorra.
A kötet bőséggel sorol nagy fényképészeket (André Kertésztől Josef Koudelkán át Korniss Péterig) és fontos felvételeket. Megtudjuk, hogy Cartier-Bresson miképp manipulálta meg a felvételeit annak érdekében, hogy egy borzalmas rezsimről (a Ceausescu-diktatúráról) érthetően és befogadható módon beszélhessen velük, és kiderül, hogy a történelem első fotóján (Joseph NicephoreNiépce képe) a marosvásárhelyi vár bástyája is látható. (Ez utóbbi információ – a szerző szerint is - erősen ellenőrzésre szorul.)

Bartis fotós-füveskönyvének még egy fontos érvényes állítása minimum van, az, hogy nem hagyja figyelmen kívül az érzékelhetőn túlit, azaz a transzcendenciát. Akár hasonlatba: „ha isten időn kívüli és teljességben látja a világot, akkor valami olyasminek láthat minket, mint mi egy fényképet”, akár egyszerű leírásba emeli, mindenképpen szólni akar a misztikumról. Ez is teszi, hogy a kötetet elolvasva sem fogjuk tudni megmondani, hogy a mi a fotográfia, de mostantól ezt minimum százféleképpen nem fogjuk tudni. És ezzel a nemtudással még izgalmasabb fényképeket nézegetni, mondjuk épp Bartis tíz évvel ezelőtt megjelent, A csöndet úgy című különös fotó-naplóját, mert hisz oda tér vissza, azokhoz a sűrű jelentésű magánképekhez. Mert „a lélek az, ami igazán fényérzékeny”.

Szerző:  Bartis Attila,  Cím:  Az eltűnt idő nyoma,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  112 oldal,  Ár:  2699 Ft