Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2020.01.13.

Jordán Tamás újra lenget. Ő a metszéspont, akiben találkozik a szombathelyi bemutató és az 1998-as Merlin színházi előadás, és akinek a révén Hamvai Kornél drámájában és Valló Péter rendezésében kibogozhatatlanul összefonódik a jelennel a múlt. GERGICS ENIKŐ KRITIKÁJA.

Jordán Tamás
Jordán Tamás

Márton és Miholka elkallódott kisemberek, akik valahol egy újpesti talponállóban múlatják az időt. A kisfröccsök véget nem érő sorában refrénszerűen visszatér ugyan a gondolat, hogy haza kéne menni, de egyre kevésbé biztos, hogy van egyáltalán olyan, hogy otthon, és ha van, akkor ez inkább térbeli vagy időbeli fogalom. Mindketten keresik a kiutat a beragadt jelenből. Miholka, bár groteszk módon, a jövőbe tekint, érdeklődése középpontjában a saját várható halála és temetkezése áll, ettől várja a fordulópontot; a temetésén a Montreálba disszidált lánya talán majd megbocsát neki. Márton ezzel szemben folyamatosan a múltat pásztázza, emlékeibe révedve újraéli a gyerekkorát, besúgómunkáját, boldogtalan házasságát. Úgy tűnik, egyedül akkor volt igazán, retrospektíven is a helyén az életben, amikor partjelzői pályafutása csúcsán egyszer bíróként a köd miatt lefújhatott egy meccset.

Márton nem kelt rokonszenvet, mindjárt az elején megtudjuk róla, hogy III/III-asként hozzájárult az ismerősei eltűnéséhez. Kisszerű gondolkodásával akkor állampolgári kötelességnek érezte a jelentést, de már nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzá, rögeszméjévé fajul, hogy hivatalosan is nyugalmazzák, de a feloldozás a rendszerváltással végképp lehetetlenné válik. Jordán Tamás könyörtelenül pontos képet fest erről a keserű, kemény figuráról. A nehéz természete mögött látjuk az önbecsülésében végsőkig megsértett, magányos embert, aki célok és kapaszkodók nélkül maradt, és már túl rugalmatlan alkalmazkodni a harmadszorra is fejtetőre állt világhoz. Kispolgári rituálékkal próbálja megőrizni az integritását, méltóságát: bent a hideg ellenére is leveszi a kabátját, mert így illik, és noha még Újpestet se hagyja el, beszerez egy világatlaszt, mert egy tisztességes embernek rendelkeznie kell világatlasszal. Márton számára csak „a fotball egy szentség”, de a visszaemlékezése nem csupán analitikus feldolgozási kísérlet, hanem kétségbeesett istenkeresés is.

Szerémi Zoltán
Szerémi Zoltán

Jordán Tamás a Merlin színházi bemutató óta korban csaknem utolérte a szerepet. Rajta kívül Melis László zenéje is összefűzi a két előadást. Én persze 1998-ban legfeljebb mondjuk a Diótörőt tudtam volna megnézni a Budapest Bábszínházban, de a darab megrázó módon teljesen korszerűnek tűnik most is, mintha semmit nem vesztett volna az aktualitásából az elmúlt húsz évben. Ha Horváth Ákoson nem közvetlenül a rendszerváltás utáni rendőregyenruha lenne, akkor nem is lenne egyértelmű, hogy a múltban járunk. Még mindig nyalogatjuk a szocializmus és a rendszerváltás sebeit, még mindig kapargatjuk róla a vart, pedig már felnőtt azóta egy generáció.

Míg Miholka és Márton végig ugyanabban az időtlen, kortalan bőrkabátban és gépikötött kardigánban vannak, addig a Márton megelevenedő emlékezetében fiatal nőnek megmaradt feleség szinte minden alkalommal más-más korhű stílusú ruhát, cipőt visel, még a frizurája is változik. Főként Benedek Mari jelmezei alkotják az előadás történelmi közegét, Valló Péter színpadképe inkább funkcionális, a darab helyszíneit szimultán rendezi el a kétoldali nézőtérrel körbevett stúdiószínpadon. Az egyik oldalon, a Nyugati pályaudvar tetejére vezető létra alatt a lakás tapétája látszik az otthoni bútorokkal, amelyekből időnként Márton csapongásának megfelelően stilizált orvosi rendelő vagy épp gyóntatószék lesz. A másik oldalon a kocsma málló fala a talponálló asztalával, amelyhez még kocsmazajt is kevernek. A világítás a vezérfonal, ami különbséget tesz hideg, éles fényű jelen és meleg szépiasárga múlt között. A díszlet bravúrja a színpad közepére festett kezdőkör fölé belógatott mikrofon: a vigasz, hogy valaki talán mégis figyel és értelmez.

Bálint Éva és Jordán Tamás. Forrás: Weöres Sándor Színház. Fotó Mészáros Zsolt
Bálint Éva és Jordán Tamás. Forrás: Weöres Sándor Színház. Fotó Mészáros Zsolt

Csupa jó alakítás görgeti az előadás egyet előre, kettőt vissza tempóját. Szerémi Zoltán mint Miholka sötét humorral hozza a maga egyszerű figuráját a temetéslátogatásaival, korlátozott szókincsével és alkoholizmusával, elejtett félmondataiban, rezdülésnyi arckifejezéseiben viszont benne is ott van egy egész emberélet komplexitása. Annyira összetartozó egységet alkotnak Jordán Tamással, mint a bor meg a szóda, pedig mindkét férfi a magáét mondja, múltepizódokkal megszakított dialógusukban csak elvétve reagálnak egymásra, mégis teljes az összhang. Ellenképükként Márton egykori osztálytársa, Gejzlinger disszidensként megalapozta ugyan az egzisztenciáját, Trokán Péter alakításában mégis világos, hogy a grandiózus magabiztossága, elegáns megjelenése ellenére ő is talajt vesztett valamiképpen az évszázad sodrában. Úgy kapaszkodik Mártonba, akivel csak statiszták voltak egymás életében egy rövid ideig, mintha létszükség volna, hogy találjon valakit, akihez kapcsolódni tud. Horváth Ákos több kis szerepben karikatúraszerűen sarkított alakokat formál meg. Némelyik szerepben szövege sincs, de talán a rendőr kivételével az összes nagyon jól tömörített, eltalált, akár a pincér szótlan cigizése, akár az orvos látványosan türelmetlen, tüntetően üres tekintetű odafordulása. Kiváló az apa vázlata is, aki úgy avatja férfivá a tizenöt éves Mártont, hogy azt javasolja, gyűjtsön valamit – ezt az elvonuló, magának való férfiidentitást adja tovább örökségként.

Denise a többiekhez képest már csak koránál fogva is eleve a múlt szereplője, az egykori femme fatale, akire Márton vágyott, és akivel aztán pokollá tették egymás életét. A gyermektelen házasságban a nő mintegy a lepkegyűjtemény részévé válik, akivel a megszerzése után már nem kell és nem is lehet mit kezdeni. Bálint Éva sokrétű, érzékeny játéka az egész előadás legdinamikusabb, legelevenebb eleme.

Mikor ez az örökifjú, égőpirosba öltözött asszony újra felbukkan Márton ágyánál és bonbonmeggyet hoz neki, az ebben a rendezésben nem lehet más, csak látomás. Pont úgy, mint az elrontott vagy eleve jól sem csinálható élet helyreállítása, vagy az évtizedek óta vakargatott, generációs sérülésekből való gyógyulás.

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.