Hogyan lehet bevinni a színházba a sci-fit? Egyrészt a látványvilág megteremtésével (látvány: Juhász András, világítástervező: Vajda Péter, díszlet: Juhász András, Horváth Jenny, jelmez: Kovács Yvette Alida, stylist konzulens: Szabó Gergely). A színházban nehéz megvalósítani a filmekben olyan magától értetődőnek tűnő CGI-illúziót. De a színpadon felhasznált videóanimáció is lehet hihetetlenül izgalmas: gondoljunk csak a Trafóban futó Az éjszaka csodáira a Tünet Együttestől, vagy a – szintén Juhász András nevéhez fűződő – A halál kilovagolt Perzsiából (Szenteczki Zita – Juhász András – DoN’t Eat Group) című előadásra. A PIN:OKKIÓ-ban használt videótechnika leginkább az élők, közelik, effektek, osztott képernyő eszközeit használja – egy alkalommal kapcsolódik össze a színpadi élő ember és a videótechnika: a hazugság miatt Pinokkiótól elválik az árnyéka, és megnő. A sci-fi világát ezenkívül a tér többszintes vaskeretei, kockaszobái, a neon és kék fények villogása, az UV-fény, a tánc-koreográfiák (mozgástervező: Gyevi–Bíró Eszter, Hojsza Henrietta eh.), illetve a nyelvezet hozza be. Röpködnek a szelfik, lájkok, gémerek, gyíkok, kockák, avatárok…

A sci-fi viszont néhol más logika szerint működik, mint a mese. Sokkal valósághűbbnek, racionálisabbnak kell lennie, az ok-okozati viszonyoknak kidolgozottabbaknak, a karaktereknek pszichológiailag hitelesebbnek. Például nem fér bele egy kiskamaszoknak szóló sci-fibe a cápa gyomrában dekkolás. És ha Szibériában vagyunk, akkor pilóta is kell a hazaúthoz, nem ugorhatunk csak úgy egyik helyszínről random egy másikra. Mint a mesékben… És persze ez a közeg sokkal “menőbb”, nem olyan “ciki”, mint mesét nézni. A dalok és dalszövegek is ezt az irányt támasztják alá (zene – dalszöveg: Monori András). Mégis hiányolom az előadásból az igazi mesét. A fantáziám bekapcsolódását, ahogy kitöltöm az üres helyeket. A kiélezett helyzetek feszültségét.   

Korok, stílusok találkoznak és ütköznek: az Eperjes Károly alakította Geppetto a hagyományos értékrend közvetítője, a digitálissal szemben az analóg, mechanikus világ alakja. Hiába tűnik kütyügyártónak, inkább barkácsol, mint programoz, valójában két generációs ugrás van közte és a tudatára ébredő robot között: régimódi nagypapától a high-tech-világ unokájáig. Ezt jelzi beszédstílusa, tempója, öltözéke is. Ugyanígy kilóg ebből a jövőbeli világból például Rocco (Takács Géza) tudatosan anakronisztikus figurája, egy stílusában steampunk beütésű, inkább mulatságos, mint félelmetes gazfickó. Nála jóval veszélyesebb a népbutítást okosan és gátlástalanul végző médiacsászár, Ziggy (Stromboli). Szatmári Attila hatásosan tenyérbemászó: pöffeszkedve, hatalmának teljes tudatában nézi le közönségét, beosztottjait és a médiagépezet megrágott és kiköpött áldozatait, vagyis sztárjait (akiket ketrecben tart). A legfélelmetesebb figura a szintén gátlástalan gyerekkereskedő / gyerekrabszolgatartó Drakon, aki ugyancsak érdekelt az agymosó bizniszben virtuális valóságjátékaival. Pavletits Béla rezzenéstelen és kegyetlen; az, hogy egy segway-nek köszönhetően nem emberi a mozgása, hiszen nem két lábon jár, hanem két keréken gurul, még bizarrabbá teszi figuráját.

A veszélyek híradót idézően valósak: gyerekrablók, hackerek, agymosó játékbarlangok, gyerekmunka. És számomra itt az előadás legnagyobb kérdése. E valóságos veszélyekkel szemben egy gyereknek esélye sincs. De van a mesebeli Pinokkiónak, aki akkor sem hal meg, ha felakasztják, és akinek, ha elég a lába, lehet helyette másikat csinálni – kemény fából faragták. Pinokkió figurájában egyszerre jelennek meg egy gyerek és egy bábu vonásai: sokszor látjuk kiszámíthatatlannak vagy akár kegyetlennek. Mindezt egy felnőtt színész jobban meg tudja formálni, mint egy gyerekszereplő. PIN-t hármas szereposztásban Calderale Federico Joshua, Marinka Móric, Vida Bálint játssza (én az első szereposztásban láttam az előadást). A figurában előtérbe került a naiv, ártatlan, az élettel csak most ismerkedő, tiszta lény. Viszont éppen az a talpraesettség, az a pimaszság és életrevalóság hiányzik belőle, amire szüksége lenne ahhoz, hogy végképp le ne radírozza őt a sokféle eszközzel, fondorlatosan rátámadó külvilág. A segítői pedig nem tűnnek elegendőnek, hogy megvédjék őt a veszélyektől. Bár nagyon igyekeznek: a tücsök helyett a szomszéd hegedűtanárnő követi végig PIN útját (Benkő Nóra vagány bébiszitter), a kékhajú tündérből egy orákulumszerű (a klasszikussá vált Mátrixot alighanem már csak a szülők ismerik), jóságos boszorkány lesz, aki többnyire koldusnak, takarítónőnek álcázza magát, és mindig felbukkan, ha segítségre van szükség (Tóth Éva bölcs és nyugodt varázsló). 

A főszereplő útja során rácsodálkozik a világra, célja pedig az, hogy valóra váltsa álmát: igazi gyerek szeretne lenni. Ez egyszerre érzelmes, érzékeny és közben komoly filozófiai kérdés. Az előadás látványvilága azonban olyan nagy hangsúlyt kap, hogy ez a szál háttérbe szorul, elveszik. A látványos forgatagban a kedvenc színházi pillanatom egy apró mozzanat: a rosszfiúk oldaláról a jófiúkhoz átálló, rendőrré vált Macsejev (Blahó Gergely) úgy tartóztatja le régi bűntársát, Roccót, hogy átveszi az általa használt színpadi jelnyelvet. Rocco a saját kezeiből formál mindig pisztolyt, ez a fegyvere. Macsejev pedig úgy fegyverzi le a bűnözőt, hogy annak zsebébe nyúlva kihúzza pisztolyt formáló kezét. Ebben az egy kis, szinte észrevétlen mozdulatban benne van az a fajta játékosság, ami a nagy egészből hiányzik. 

Az előadás utáni színházpedagógiai foglalkozás (Kálócz László és Blahó Gergely vezetésével láttam) játékba hívja a gyerekeket, megmozgatja a fantáziájukat: felépíthetnek maguknak egy közeli jövőt, ötletelhetnek, hogy mi mindenre és hogyan képesek, használhatók a robotok. Majd eljátszhatnak a gondolattal, sőt el is játszhatják, hogy mi történik, ha a robotok nem akarnak többé engedelmeskedni a rájuk szabott szerepnek, több nézőpontból is megvizsgálhatják az izgalmas alaphelyzetet. Közben észre sem veszik, hogy a játék hevében a mindennapokban is fontos kérdésekről gondolkodnak.   

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.