Szűcs Réka: Az ELTE tanítóképzőjét párhuzamosan végeztem a Kolibri Stúdióval. Utána egy évig szabadúszó voltam, de ez elég nehéz életforma volt, úgyhogy úgy döntöttem, kipróbálom a kőszínházi munkát. Vágytam már rá, hogy egy fix csapattal dolgozhassak. Elmentem a Harlekinbe egy castingra, és az igazgató úr felvett. Már itt dolgoztam, amikor elvégeztem Marosvásárhelyen a bábművész szakot.

 

 

SzR: Fixa ideám, hogy folyamatosan fejleszteni szeretném magam, sokat nézek másokat is, hogy dolgoznak, és minél több workshopon igyekszem részt venni. Az egyetemen is nagyon sok új dologgal találkoztam, és nemcsak a tanároktól, hanem az osztálytársaimtól is nagyon sokat tanultam.

 

 

SzR: A színészképzésben is voltak technikák, amiket elő tudtam venni egy-egy próbafolyamatnál, de főleg az elméleti anyagot tudtam becsatornázni a munkámba. Nekem el kellett jutnom az egyetemig, hogy a kortárs, külföldi bábművészek munkásságát megismerjem – ez szélesítette a szakmai látókörömet.

 

 

SzR: Nagyon érdekelt a neveléselmélet, és annak a pszichológiai része, főképp ezért jelentkeztem a tanítóképzőre. Mikor később találkoztam a bábművészettel, akkor nagyon beleszerettem Szívós Károly és Török Ágnes miatt a műfajba, és elkezdett érdekelni a gyerekeknek szóló színház is. Mikor a Harlekinben lehetőségem nyílt rendezni, ott végképp hasznos tudásnak bizonyult a pedagógiai előképzettségem. Próbálom például minden esetben a gyerekek életkori sajátosságait szem előtt tartani, és igyekszem updatelni is magam, figyelni arra, hogy mi az, ami a gyerekeket mostanában érdekli: bemegyek a játékboltokba, megnézem a meséket, amiket ők néznek.

 

 

SzR: Elég sok dolog érdekli őket természetesen, de ami bábszínházi szemszögből fontos, hogy nagyon érzékenyek a ritmusra, és ha kicsit lecsúszol róla a színpadon, akkor pillanatok alatt elveszíted őket. Sok váltásra, ingerre van szükség, hogy fenntartsuk az érdeklődésüket. Ha megnézzük a mostani meséket, azt látjuk, hogy nagyon sok szálon futnak, ráadásul a moziban akármi megtörténhet – ez nagy kihívás a bábszínháznak, de úgy gondolom, hogy tudjuk ezzel tartani a lépést.

 

 

SzR: Persze, azzal nem is tudnánk versenybe szállni, amit a tévében látnak a gyerekek, de szerintem valahol a kettő között van az igazság. Fontos feladatunk az is, hogy fejlesszük őket, de közben alkalmazkodnunk kell a mai világhoz, hogy eljussunk hozzájuk – én mindig a közös nevezőt keresem ebben.

 

 

SzR: Az élő színház közvetlensége és pillanatnyisága. Ezenfelül a bábszínháznak egészen más technikái vannak, mint egy animációs mesének – a csoda élményét bábbal sokkal inkább meg lehet teremteni, már önmagában azzal a gesztussal, hogy életre keltünk egy élettelen tárgyat. Egy gyerek számára teljesen egyértelmű, hogy a báb létezik. Hogy ezt képesek elfogadni, szerintem az már önmagában csoda.

 

 

SzR: Kapcsolatot tartok a pedagógusokkal, felmérem az igényeket, a visszajelzéseket, és ebből összerakunk számukra egy bérletajánlót a következő évadra. 

 

 

SzR: Befolyásoló tényező, mert nem szeretnénk öncélúan kialakítani a műsorunkat. Fontos, hogy meglegyen az irány, amit mi képviselünk, de foglalkozunk a visszajelzésekkel is. Ebből a kettőből áll össze, és közben törekszünk az egyensúlyra.

 

 

SzR: Hogy színvonalas, valóban bábos előadások szülessenek nálunk, nem pedig élőszínházi gyerekelőadások. Sok zenés előadásunk van, és fontos számunkra az élőzene. Törekszünk arra, hogy előadásaink ne csak szórakoztatóak legyenek, hanem fejlesszék is a közönségünket.

 

 

SzR: Vannak divatos mesék, igen, és mostanában nagyon nehéz olyan előadást eladni, aminek nincs híres címe. De ezt nemcsak a bábszínházban lehet észrevenni, hanem mindenhol máshol is egyfolytában adaptációk és újrafeldolgozások követik egymást. Olyan, mintha az emberek félnének az újtól, kevésbé nyitottak rá. Most épp rendezek egy új előadást Egerben, a Motyó király birodalmát. Ez egy teljesen új darab, Szabó Attilával együtt találtuk ki a történetet, amit ő utána színpadi szöveggé formált. A bérletezési időszakban a vásárlók kétkedve kérdezték, hogy mi lesz ez pontosan – a felnőttek biztonságban érzik magukat attól, ha valami számukra ismerős dologgal ismertetik meg a gyerekeket.

 

 

SzR: Igen, nagyon tárgyközpontú világot élünk, eszköz eszköz hátán, és mintha ettől a személyes kapcsolatok egy kicsit háttérbe szorulnának. Egy tárgyat néha értékesebbnek gondolunk, mint egy embert. Ennek a rügyeit már gyerekkorban is fel lehet fedezni: a gyerekek halmozzák a játékokat, és azért szeretnének még többet szerezni, mert nem találják meg bennük az örömöt, amit keresnek. A főszereplőnk, Motyó király is halmozza maga körül a tárgyakat, ezzel barikádozza el magát az élettől. Egy idő után észre lehet venni rajta, hogy igazából nem is él – ezt elég szélsőségesen mutatjuk meg, de szerintem ennyire drámai a helyzet az életünkben is.