Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SE NÉMASÁG, SE KIÁLTÁS

Foglyok
2019. dec. 31.
Deák Kristóf első nagyjátékfilmjét olyan várakozás előzte meg, mint amikor a kiváló novellistától kezdi követelni az olvasó és a szakma az első regényt. A kispályán már megy, jó a labdavezetés, kiváló a ritmus, lássuk, mit kezd az igazin. A nagyok közt. Röviden: sikerült beilleszkedni a válogatottba. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A huszonöt perces Mindenki igen érzékletesen mesélt arról a pillanatról, amikor az ember életében először (még leginkább gyerekként) szembesül a hatalommal. Azzal a nem mindig látható valamivel, ami meg akarja törni az akaratát, el szeretne venni tőle (leginkább a méltóságát, tartását, szabadságát), hogy többé már soha ne legyen olyan, mint előtte volt. Ez a pillanat dönti el, hogy később merre fog sodródni: az alattvalók bólogató táborába, vagy átmegy a próbán és integritását megőrizve „lázadó” lesz, netán ide-oda pattog a szürke zónában, kisebb-nagyobb megalkuvásokkal, ellenszegülésekkel béleli kényelmesre az életét. 

A tízéves Zsófi – és ezért imádta mindenki a filmet – látványos gesztussal, mint amikor a Holt költők társasága végén a padra pattannak fel a rendszer ellen tiltakozók, a magukért kiállók, győzte le az énektanárnő képében jelentkező önkényt. Úgy is mondhatnánk, hogy a kivételnek, a csodának, a meseszerűnek állított emléket. Annak, ami ma már kiveszőfélben van.

De mi van az élet nevű szürke zónában?

Deák Kristóf első nagyjátékfilmje, a Foglyok már inkább erre keresi a választ. 1951-ben vagyunk, nem akkor, amikor az elnyomás váratlanul csap le a gondtalan életre, hanem akkor, amikor minden elnyomásból van, minden arra épül, mindent ez határoz meg, és csak a puszta szerencsén múlik, hogy ki mikor kerül sorra, hogy kinek mikor kell színt vallania. A Rákosi-korszak totális diktatúra, rátelepszik mindenre és mindenkire, külön nyelvet és magatartást generál, és igazából senki sincs benne biztonságban. Sem a házmester, sem a rendőr, a törvénytisztelő hivatalnok. Azok sem, akik a maguk szintjén ugyancsak a hatalom birtokosai.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A rendező remekül talál rá a kafkai, ám itt nagyon is valóságos alaphelyzetre. Gaálékhoz a csengőfrász teljében két alak zörget be az államvédelemtől. Egy furcsa nevű embert keresnek, fotót mutogatnak, s nem törődve az ott lakók reakcióival (váltig állítják, hogy életükben nem látták a keresett személyt), szépen berendezkednek. A helyzet teljesen értelmetlen: nincs házkutatás, nem hurcolnak el senkit, még pofon sem csattan. Egyszerűen foglyul ejtik a családot albérlőstül a saját lakásukban, majd a kis gömböc mintájára mindenkit, aki aggódva, vagy csak kíváncsiságtól hajtva belép az ajtón. Így gyűlik össze az egyre szűkebbé váló lakásban házmester, féltestvér, mindenféle rokon, de még a faluról elemózsiát hozó lány is. Az abszurd szituáció pedig percről percre elviselhetetlenebbé válik.

A Foglyok az emberi viszonyok sokszínű bemutatásában a legerősebb, és ehhez kiváló partnereket kap a jól-rosszul kidolgozott karaktereket alakító színészekben, akik néha csak egy-egy mondattal vagy gesztussal jelzik, hogy figurájuk hol is áll épp a szürke zónában. Akad, aki csak a kor tipikus alakját kénytelen hozni (falusi lány, ávós hadnagy, egyszerű rendőr), más ügyesen meríti ki a típusban rejlő megannyi lehetőséget (Molnár Levente pontos játékkal járja végig a házmesterség skáláját a kiskirálykodástól a meghunyászkodó kollaborálásig), más viszont eredeti színeket is képes csempészni a típusbeli közhelyek mellé (ilyen Ernő iróniája, Ilona higgadtsága vagy Sára hezitálása), és összetettebb képet adnak. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Deák filmje akkor kezd igazán hatni a nézőre, amikor már nem az ávósok jelentik a legfőbb veszélyt (egyikük már egészen emberségesen kezd viselkedni), hanem a fogvatartottak kezdenek megtörni, és egymás kárára keresik a kiutat. Mint egy halom hasított fa, úgy hevernek a csapdába ejtett emberek: nyomják, szorítják és összefogják egymást, létrehozva ezzel a saját csapdahelyzetüket is. Ha nincs meg a keresett személy, akkor majd ők kínálnak indokot a helyzet „tisztázása” érdekében. Hiszen az nem lehet véletlen, hogy az ÁVÓ pont ebben a házban bukkant fel… S miközben görcsösen emlegetik, hogy becsületes embernek nincs mitől tartania, úgy uralkodik el rajtuk egyre jobban a félelem, mert tudják, már réges-rég nem ők határozzák meg a „becsületesség” mibenlétét. 

A Foglyok terében nincs helye a Mindenki csodájának. Bár Deák felvillantja ennek is a lehetőségét, de aztán nagyon okosan visszakanyarodik az életszerűséghez. A mese lehetősége most hamvába hal. Itt és most sem a némaság, sem a kiáltás nem hoz diadalt, a véletlen, vagyis a puszta szerencse markában vagyunk – vonja le következtetést a némiképp feleslegesnek tűnő utolsó jelenetben Deák. Ha van is lázadás, az csak pillanatnyi lehet, ez a hatalom nem áll vesztésre – vetíti előre a közelgő forradalom pár felszabadító napját. A készülő eufóriát és a mélységes csalódást. 

Nézhetjük Deák filmjét úgy is, mint az ötvenes éveket korrekten, hitelesen feldolgozó újabb tucatalkotást, ám amikor átvált abszurd, zárt drámába, már többről és másról is beszél. Apró, érzékletes jelenetekben avat be az emberi pokol mindennapjaiba, amely már külső hatalom nélkül is remekül épül tovább.   

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek