Filmplakát |
Vanel neve nálunk csak a megrögzött filmbarátok számára mond valamit, holott egyedülállóan hosszú és termékeny életműve miatt a filmtörténet legnagyobb gigászai közül is monolitként magasodik ki. Néhány film, amelyekben Vanel szerepelt: Szicíliai vérbosszú Pietro Germi rendezésében, A félelem bére Yves Montand-nal, Ördöngösök Simone Signorettel, Halál a kertben Luis Bunuel rendezésében, Mint a bumeráng Alain Delonnal – és még sorolhatnánk: lényegében a teljes európai filmművészet áll valamilyen viszonyban Vanellel. Az 1929-ben készített Dans la nuit (Az éjszakában) című film mégis szinte teljesen feledésbe merült, míg az elsősorban avantgárd és kísérletező dzsessz területéről érkező Louis Sclavis el nem készítette a – nyugodtan mondhatjuk – mintaértékű hozzávaló muzsikát. Ez esetben nem jó kifejezés kísérő zenéről írni, mert az aláfestésnél és a képek hangi megerősítésénél sokkal többről van szó. Sclavis lényegében újrarendezte a filmet zenéjével, és egyúttal kiemelte Vanel rendkívül korszerű látásmódját.
A korabeli thriller emberi helyzeteket, szenvedéseket, aggályokat és a nagy választások nehézségeit festi meg, még a századelő utolsó hagyatékaként akkor jelenlévő költői eszközökkel. Talán elsőként a költői eszközök jelenlétét emeli ki Sclavis, hiszen egy önmagában is helytálló, gördülékeny szvitet komponált, és így láthatjuk, hogy Vanel is törekedett bizonyos formai arányok betartására. A mai mozi-nézőnek szoknia kell a filmet, de ha eltekintünk a kissé gyorsan szaladó fekete-fehér kópiától, a maihoz közel eső narratívával találkozhatunk. Sclavis nagyszerű érzékkel ezt támasztotta alá, így a dialógus már nem is hiányzik: azt is mondhatjuk, hogy a nyolcvanéves filmalkotás a muzsika köntösébe bújtatva kortárs multimédiás produktummá változott. És Vanel zsenialitása valahol itt keresendő, mert ugyan számos korabeli filmhez készítettek utólag kísérőzenét, a Dans la nuit újjászületéséhez hasonló szerves egységet azonban keveseknek sikerült megvalósítania.
A történet (morális) hősét, a bányaszerencsétlenségben eltorzult arcú kőfejtőt maga Vanel, feleségét pedig a francia némafilmkorszak sztárja, Sandra Milovanoff alakítja. Ők ketten korábbi filmjeikből már jól ismerték egymást, Vanel összeszokott párosukra komponálta a jó néhány külső helyszín ellenére is kamaradrámának nevezhető filmet. Kezdetben a kőbányában járunk, azon a helyszínen, ahol a tragédia később történik.
Jelenet a filmből |
Speciális dramaturgiai kérdés egy zeneszerző számára, hogy érdemes-e megelőlegezni a fontos történeti szálat, hiszen eredetileg a néma változatban nem sejthető, hogy mi fog a bányában történni. Sclavis furfangos átmenettel itt csak a következő, már az esküvő képeire átvezető témát alkalmazott, amelynek angol valceres jellege egyfelől leírja az éppen látható eseménysort, majd a történet végén, az önkívületi- és összegző képsorokban fanyar módon visszautal a kiindulási pontra. Az idősíkok összecsúsztatását például láthattuk már Quentin Tarantinónál, csakhogy most egy zeneszerző teremtette meg ily módon egy film sajátos auráját. Amit Vanel felépít a bányaomlást megelőző, majd az azt követő jellem- illetve szituációs fejlődéssel, azt tagolja képekre és sző azokból fejezeteket Sclavis. A kulcsmomentumok, a konfliktusok és a végkifejlet meglepetése egyaránt alkalmasak arra, hogy mai filmekben hasonlóan alkalmazzák azokat: elképzelhető, hogy a zeneszerzőt is a feltűnően korszerű filmes eszközök ragadták meg. Mindemellett a rurális környezetből elindulva az indusztrializálódás kezdeti fázisainak megfigyelhetősége egyfajta kordokumentumot is szolgáltat (visszatérő felirat: „és az élet folytatódik”); a történet éppen a gazdasági világválság időszakát fogja át.
Louis Sclavis (Forrás: bmc.hu) |
A 2000-ben megírt és 2002-ben hanglemezen is megjelentetett mű majdnem az eredeti zenészekkel szólalt meg a Művészetek Palotájában. Kivitelként a világsztár harmonikás, Jean-Louis Matinier helyett játszott más: Vincent Peirani lenyűgöző virtuozitása, a Matinier-ra írt felülmúlhatatlan szólamok könnyed és babonázón érzelem dús előadása azonban pótolta a sztár hiányát. Az együttes másik, nemzetközi mércével mérve is jelentős szólistája, a hegedűs Dominique Pifarély. Rendszerint újító előadásmódjairól szokás beszélni, amit színes effekt-játéka során most is megtapasztalhattunk. Vincent Courtois csellistával a röpke magas hangok és a gyönyörű dallamok egyaránt komoly feszültséget tudtak teremteni, François Merville pedig a marimbán négy ütővel hullámzó harmóniai vibrációt keltett körülöttük. Merville egyébiránt hagyományos dobszerelésen és (talán) gamelán gongokon is játszott. A fő szólista csak olyan értelemben volt Sclavis, hogy hol a B-klarinét, hol a basszusklarinét erősen nazális tónusa határozta meg az összhangzást, ám inkább a karakteres ostinatók és a repetitív dallamok kiemelése volt feladata – és természetesen a vetítővászon felé forduló zenekar irányítása.
A Dans la nuit olyan fontos állomása az összművészeti gondolkodásnak, olyan kreativitással halmozza el a nézőt és hallgatót, hogy haladó filmzene-komponistáknak mindenképpen tanítani kellene. Mindazonáltal Sclavis ezzel a művel azt is megmutatta, hogy a jó, kísérletező-avantgárd dzsesszmuzsikusnak hibátlan formaismeretre és felülmúlhatatlan hangszeres képességekre is szüksége van. Ezen műve az ezredforduló egyik jelentős alkotása.
V.ö. Máté J. György: Szerelem, árulás, halál
Kapcsolódó cikkünk: Végső Zoltán: Világpolgár Karintiából / Wolfgang Puschnig Fulsome