Tőrbe ejtve
2019.12.31.

Pompás évindító az Agatha Christie szellemét életre keltő krimi, amelyben a déli Poirot találkozik a Trump-szavazó újgazdagokkal. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A híres krimiszerzőt, Nathan Thrombey-t holtan találják a hálószobájában. Elvágták a torkát a 85. születésnapján, miután a fél családjával összeveszett. Ki ölte meg az öregfiút? Lehet, hogy öngyilkos lett? Kínzó kérdés: lehet még izgalmas egy whodunit 2020-ban?

Hogyne: ha Rian Johnson rendezi. Az a Rian Johnson, akit most az új Star Wars-trilógia megmentőjeként/meggyalázójaként ünnepel/átkoz a világ, pedig már Az utolsó Jedik előtt is volt szép karrierje. Johnson abból épített magának brandet, hogy szeretetteljesen rombolt le és épített újjá zsánereket: egyetemistákkal játszatta el a keményköpésű noirt (Beépülve), visszaküldte Bruce Willist az időben, hogy megölje önmagát (Looper), és még egy élvezetes szélhámosfilmet is összehozott (The Brothers Bloom), ami már akkor sem volt divatban, amikor még Oscart lehetett kapni érte (A nagy balhé, 1973).

A Tőrbe ejtve is olyan zsánert választ, amit manapság csak múzeumokban, meg Kenneth Brannagh rosszul felbajszozott kiadásában látni. Agatha Christie-féle krimit, félreeső, gótikus minikastéllyal, nyikorgó falépcsőkkel, árnyékos folyosókkal, titkos be- és kijáratokkal, és tucatnyi fegyverrel, még egy késekből formázott vastrónocskával is, melyek a bestselleríró nagypapa könyveiből származnak. És persze egy öltönyös magánkopóval, akit nem Poirot-nak, hanem Benoit Blancnak hívnak, meg egy undok, újgazdag családdal, ahol a tagoknak tucatnyi motivációja van, amiért eltehetnék láb alól a családfőt.

A csavar: negyed óra után minden kiderül. A ki, a hogyan, a miért. Elegáns flashbackben látjuk az egész gyilkosságot. Mi jöhet ezután?

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Hátraarc, egyrészt. Szembeúszás a műfaji árral, amikor azon izgulunk, hogy ne derüljön ki az igazság, a nyomozó ne leplezze le a gyilkost. Ez a cinefilek öröme, akik kedvüket lelik abban, ha felforgatják a zsánert, és élvezik, ha egy whodunit nem csak abból áll, hogy gyűjtjük és gyűjtjük, de nem értjük a nyomokat, majd egy nagyjelenetben a detektív megmagyarázza, mi miért történt. Hanem olyan apró fricskákból, hogy a nyomozó nem tudja, ki bérelte fel, és saját megbízója után is nyomoz, a „gyilkos” afféle amatőr Watsonként segédkezik a saját maga utáni hajszában, és közben megrendezik „minden idők legbutább autósüldözését”, hogy kimozdítsák a sztorit egy kicsit a házból, de azért ne ugrasszák ki messzire az idézőjelekből, amelyek között a Tőrbe ejtve játszódik. (A film bravúrja, hogy az önirónia terepéről sosem csúszik át a paródiáéba.)

Másrészt örömjáték következik, a skatulyákat lendületből félrerúgó sztárokkal, akik lubickolnak a lehetőségben, hogy egy rendező végre valami mást is meglátott bennük. Színtiszta műélvezet Daniel Craig vaskos déli akcentusát hallgatni, és nézni, ahogy falra akasztja James Bond-öltönyét, hogy magára próbáljon előbb egy Poirot-, majd egy Colombo-jelmezt anélkül, hogy egyszerű karikatúrává silányítaná a nyomozót. Vagy ott van a sétapálcás, fejletlen jellemű kisebbik fiú, akit a félelmetes szerepeiről ismert Michael Shannon játszik úgy, hogy az inkább komikusan szánnivaló legyen. Vagy Jamie Lee Curtis, akit pont olyan jéghidegen fekete-fehérre rajzoltak, mintha Szörnyella De Frász mellől most lépett volna ki a 101 kiskutyából, Don Johnson, aki az álliberális, gerinctelen rasszistát hozza tenyérbe mászó mosollyal, és Chris Evans, aki az igazságos Amerika Kapitány helyett most a család gonoszkodó fekete báránya – és annak is elsőrangú.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Harmadrészt pedig: a Tőrbe ejtve pimasz politikus film (is), amely laza mozdulattal rántja át a jelenbe a whodunit műfaját, amit általában a századelő Angliájához asszociálunk. Agatha Christie a krimijeiben leképezte a korabeli angol társadalmat, de mivel a filmek általában ezeket a régi történeteket adaptálták, ma már inkább kosztümös zsánerként gondolunk a whodunitre. Johnson ezen is változtat, és egy nagyon mai, politikailag is megosztott családot visz vászonra, amelynek egyik fele woke demokrata, életmódguru és feminista irodalomelmélet-diák, a másik meg altrightos troll és lelkes Trump-szavazó. Főhősünk pedig – aki valójában nem a nyomozó – az öreg író ápolónője, latin-amerikai, brazil? uruguayi? perui? bevándorló, akiről senki se tudja megmondani, honnan jött.

A Tőrbe ejtve ebből a szempontból nem is annyira a Mesterdetektív vagy a Halálcsapda leszármazottja, hanem olyan filmek rokona tavalyról, mint a Mi, az Aki bújt, a Joker, vagy az Élősködők, amelyek a kettészakadó társadalmat, az elhatalmasodó osztálykülönbségeket teszik meg a horror fő forrásává. Sajnos a filmnek ez a leggyengébben kidolgozott, mondhatni sematikus vonulata, amely a jellemhibás, újgazdag családdal egy ártatlan, a hazugságtól szó szerint hányó bevándorlót állít szembe, még akkor is, ha a csodálatosan szemtelen záró kép, amivel hetekre be lehetne gyújtani bármelyik közéleti portál kommentszekcióját, minden pénzt megér.

Ahogy végeredményben a film is, hiszen bocsánatos hibái ellenére (bár kísérletet tesznek rá, hogy bevonják a nézőt érzelmileg, a film inkább intellektuális élmény, puzzle-rakosgatás marad) ez most a tartalmas szórakoztatás első ligája Hollywoodban. A Tőrbe ejtve okos zsánerjáték, pompás kikapcsolódás, megfelelő helyre szúrt poénokkal („Olvastam egy tweetet a New Yorkerben közölt portrécikkedről”), ami nem olyan jó, mint Johnson legjobb filmjei (Beépülve, Looper), de a mai mezőnyt – az eszképistát pláne – magasról veri.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2020