ODE 30 gála / Nemzeti Színház
2020.01.07.

Azok az igazán ütős diákszínjátszó előadások, amelyek a résztvevők saját világáról szólnak, olyan területről, amit igazán jól, belülről ismernek. Ki a diktatúrában, ki a mitológiában talált magára a harmincéves jubileumát ünneplő Országos Diákszínjátszó Egyesület gálaműsorának két előadásában. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Hogy a nyíregyházi Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskolában folyó magas színvonalú oktatási tevékenységnek köszönhetően egy vagy több produkciójuk évről évre jól szerepel az Országos Diákszínjátszó Egyesület regionális és országos fesztiváljain, nem meglepetés: ha érdemes ezt az egészet csinálni, akkor valahogy így, ahogy ők működnek. A Nemzeti Színházban megrendezett jubileumi gálán a tavalyi gyomaendrődi Országos Diákszínjátszó Találkozón is bemutatott A hullám szerepelt. Középiskolában játszódik Tasnádi István darabja: annak idején a Bárkán Vidovszky György hideglelősen erős rendezésében láttam A harmadik hullámot, de a friss, nyíregyházi verziót is hasonló érzésekkel figyeltem.

Jelenetek A hullám című előadásból
Jelenetek A hullám című előadásból

Viszolygok mindenféle parancsuralmi rendszertől, márpedig Tasnádinak az amerikai Rod Jones elfajuló emberkísérletéből inspirálódott műve a diktatúra önkezünk által történő felépítéséről tudósít, lépésről lépésre. Hogy a szorongató érzés nem múlt, hanem inkább erősödött előadás közben, azt a történetben nagy kedvvel és lendülettel résztvevő (igaz, a Gobbi Hilda terem széles-széles téglalap alakú színpadán olykor kissé elvesző) játszók és Mendler Mónika rendező tehetségének tudom be. 

A tanárok és diákok közötti változatos relációk színrevitele ebben a közegben mindig hálás feladat: a karikatúrától a gyilkos irónián át a realisztikus ábrázolásig sok mindent elbír a színpad. Nem is feltétlenül a feszültséglevezető, biztonsági szelep funkció miatt, hanem inkább azért, mert ha valamiről, hát erről bármelyik középiskolásnak végtelen mennyiségű személyes tapasztalata, élménye, benyomása van, ami egy eszményi próbafolyamatban könnyen beleszőhető a készülő előadásba. Akkor is, ha mint jelen esetben, nem közös improvizációk, hanem egy megírt dráma jelenti a kiindulópontot. 

A színpadról elhangzó szöveg szerint a „tetszőleges magyar középiskolában” tematikus hét kezdődik, melynek keretében a különböző társadalmi berendezkedéseket vizsgálja egy-egy tanár és csoportja. A demokrácia, anarchia és autokrácia verseng egymással, és semmit nem spoilerezek el, ha azt mondom, hogy a kötelező feladatba magukat eltérő lelkesedéssel belevető diákjaival a diktatórikus rendet túlságosan is közelről vizsgáló Dégi tanárnő (Garaj Bernadett) alakja és dilemmája kerül a fókuszba.  


„Nem történhet meg újra” – ez a(z anno Rod Jonest és a holokausztról tanuló diákjait messzire röpítő) tételmondat, melynek elhangzása után természetesen azt látjuk, hogy igenis megtörténhet. Tán a sok, az időkorlát miatt kényszerű húzás is az oka, hogy a drámának és a témának éppen a tézisszerű, mert kiszámíthatóbb árnyalatai erősödnek fel. Ez nem kisebbíti a játszók érdemeit; azt, hogy a tanári elvileg zárt ajtói mögött dúló hatalmi harcokat fanyar humorral, a (kortárs)csoportokban önkéntelenül is kialakuló, aztán a tanárnő befuccsolt kísérlete részeként erővel szított hierarchikus viszonyokat hitelesen rajzolják meg. „A szabadság túl evidens”, csap arcul a mondat, és hiába drukkolunk erősen, ennek a történetnek nincs, mert nem lehet, nem lesz jó vége.

Ha nem bódította el az előadásból áradó friss, csípős tengeri levegő, akkor az ember gyorsan rájött, hogy a miskolci Zrínyi Ilona Gimnáziumból érkezett, szintén a tavalyi gyomaendrődi találkozó zsűrije által javasolt Tengerjáró a zöld kékségben című produkció ugyanúgy a hatalom természetéről beszél. Diákokat és tanáraikat egyaránt foglalkoztató kortünet? Nyilván az (is), de a rigid iskolai hierarchiát puszta lényegénél fogva lazító diákszínjátszásnak, a diákok mindenkori „helykeresésének” örökös témája is. 

Jelenetek a Tengerjáró a zöld kékségben című előadásból
Jelenetek a Tengerjáró a zöld kékségben című előadásból

A keret, vagyis a terep itt egészen más, de nem reprezentatív felmérésem szerint legalább annyira népszerű és alaposan körbejárt, mint az előző esetben volt. Eisner Éva és Lukács Ákos rendezése mélységesen mélyre nyúl, és az ott talált anyagokból jó érzékkel válogatja ki azt, amire szüksége van ennek a csupa energia és lendület produkciónak. Az ír mitológia adja a kötőanyagot, de az elmesélt és eljátszott kalandok nagy része a világ bármely jelentékeny mondakincséből ismerős. 

„Volt egyszer egy harcos” – kezdődik a mese, és az ezt követő robbanásszerű nyitány azonnal egy pontra koncentrálja a figyelmet. A (mint majdnem minden diákszínjátszó csoportban, itt is) rengeteg lányból és néhány fiúból álló csapat a testével, a hangjával, a gesztusaival teremt egy veszélyekkel teli, ám a delikát humorból is sokat merítő, nem is annyira a mitikus idők ködébe vesző világot. A közös helyfoglalós és ritmusjátékokból összetartó, a szükséges pillanatokban egymásnak magabiztosan támaszt nyújtó, komoly és odaadó csapat képe körvonalazódik. A tagok helyt állnak az időnként kortárs szertartásszínházba hajló csoportos jelenetekben épp úgy, mint a rövid, egy-két alakot középpontba emelő epizódokban is. 

A képek forrása: ODE
A képek forrása: ODE

A barnás-feketés alapszínű, bőrből, farmerből, darócból válogatott jelmezvilág ügyesen képezi le az idősíkok közé szorultságot, a mikor kérdésének eldöntését gálánsan a nézőre bízva. Az apja gyilkosát hét tengeren át üldöző-kutató főhős a derekára-felsőtestére tekeredő tűzpiros kötéllel jelentkezik, ahogy a játszók kézről kézre adják a szerepet. Az ír Odüsszeiát kitérők, zsákutcák, tévutak, illetve őrült és még őrültebb szigetlakók teszik teljessé, aminek köszönhetően az utazás-kaland-csetepaté-megoldás képlet többszörös ismétlődése fölött is szemet huny a néző.

Az előadás nagy erénye, hogy a diákok nem ájult tisztelettel közelítenek az előadás habarcsát alkotó mitológiához. Belerakták magukat rendesen, gegekkel, poénokkal, idézetekkel, így megszellőztetve a mondabeli világot. Vallanak a félelmeikről, beszélnek belső harcaikról, és mindenekfölött hirdetik a szellem, az elmeél győzelmét a sötét erők fölött. Legyen igazuk, ezt kívánom.