A gyönyörű, art decónak mondott, megóvott tér helyenként kopottas, de nem lelakott (mázli, hogy nem javították ki szívszaggató érzéketlenséggel), sőt nagyívű; és mi tagadás, tudva a történetét, némiképp baljóslatú is – úgyhogy éppen jól passzolt ide a tágas flóra és homályos szauna hangulatú, kicsit szomorkás jövő, amelynek vegetáló tagjai persze a múltban gyökereznek. 

Török-Illés Orsolya

Azon a nyálkás decemberi estén jó volt bent lenni: a színpadról csorgott le a popivános hangulatzene, néha annyira attraktívan, hogy nem is lehetett másra figyelni. A falakra, a plafonra főként autotróf anyagcseréjű lények képeit vetítették, néha heterotrófokét is, sőt tárgyakét is – a teret gazdagon élővé téve; és növényalapú forradalmi eseményeket játszottak nekünk a hatalmas cserepesnövényekkel hosszában elválasztott térben. A művészek igyekeztek mintaként elénk állítani a szelíd és szolidáris növényi kommunikációt olyan levegős módon és szabad nyelven, hogy menet közben olyasmikre is rácsodálkozhassunk, amikről egyébként is van tudomásunk, csak valahogy nem időzünk ezzel – hogy, mondjuk, milyen jó is kilépni a napi rutinból, és lazulni egy nagyot mondani nem akaró színházon, ami kis marháskodás és sok chill.

Akik fent ültek a tribünön (amelyről egy Üdvözöljük külföldönkívüli vendégeinket! feliratú molinó lógott), ráláttak a térjátékra, akik lent voltak, azoknak egy kicsit részt is kellett venniük: a hosszanti térelválasztó növénysor miatt a kétfelé zajló eseményeket csak úgy tudtuk követni, ha ide-oda áramoltunk, esetleg befúrtuk magunkat a sűrűbe annyira, hogy átlássunk. 

Hajdu Szabolcs

A játék kezdetén Erdődi Katalin kurátor elhelyezte a programot a valóságban – közben lassan ide-oda áramlottunk a tömeggel, a tér számos pontjára kihelyezett növényi metszetek felnagyított rajzait nézve – amilyeneket a legtöbben utoljára alighanem a biológia szertárban láttunk (akinek az apja agrárszaki volt, az később is nézegethetett ilyeneket). A játék így fokozatosan, kellemesen lassan, finom gesztussal vette kezdetét: a csipkerózsika-lény, Réti Iringó ébredésével már benne voltunk rendesen – ez a valóság-játék-átjárhatóság decensen pszichedelikus volt. Ezt a csipkeruhás fiatal nőt később valami szomorúság érte, és angyallá vált… Na, jó, szóval semmi értelmezésre szoruló sztori nem történt, hanem csak detektáltuk a magunk habitusa szerint az abban a másfél órában begyűjthető információk egy részét, hogy aztán kezdjünk vele valamit. Kritikát, történetesen baromság lenne róla írni.

Szilágyi Kornél fehérköpenyes tudósnak öltözve úgy mozgott és figyelt a tömegben, mintha egy teljesen normális kutató lenne egy teljesen normális laborban, ahol mi, mindannyian a megfigyelés tárgyaiként lettünk volna jelen. Mint az ecuadori sétáló pálmák: vajon mentünk valamerre vagy sem? Mindenesetre viselkedéskutatók játszottak velünk kicsit: és mi viselkedtünk. Hevesi Nándor leírhatatlanul szép, diszkrétmintás aranyzakóban cikázott köztünk úgy, hogy zenélni is fel-feljárt a színpadra – a teret ezzel szemipermeábilissá téve, az információknak szűrt utat engedne. 

Fotók: Simon Zsuzsanna

Figyelték, mit szólunk a reproduktív izolációhoz, amikor Török-Illyés Orsolya napszemüveggel megbolondított, tán mezőségi népviseletben és Hajdu Szabolcs mediterrán hangulatú fegyveres testületi egyenruhában plusz baseballsapka, külön kis fülkében álltak egymás mellett, mint idejétmúlt szuvenír díszbabapár. Előtte egyébként megszületett a pálmagyermekük, aki aztán igen, teher alatt nőtt, annyira, hogy aztán át is alakult, azt hiszem, szanzavérává, majd addig bolyongtak vele a szülei, amíg végül el nem veszejtették szegényt – Paizs Miklós nemezpüspökként egy kukába hajította, majd mintha mi sem történt volna, teát osztott nekünk, szomjazóknak. 

A tribünön megszólaló kórus, Monhor Viktória kicsi kihajtott csíra, Fátyol Hermina párducliliom, Vándor Csaba amerikáneragronómus, és Horváth László, Szolnoki József, Vereb Szabolcs ugyancsak fitoperformatikusan vettek részt az áramlásban: tükröztek, szembevilágítottak, titkos gesztusokat tettek, kalászosokkal csiklandoztak, átforgatták a levegőt, hogy az elektromos és vegyi információkkal megbolondítsanak minket is, majd kihirdették a forradalom szükségszerűségét. 

Azután pedig szórólapoztak is, hogy a hely szelleméből essék a lábunk elé is valami. Nekem az Éljen a felelős kollektív individuum! jutott, hát, jó, a fű meg majd kinő utánunk.

https://www.facebook.com/tranzit.hu/photos/?tab=album&album_id=2913529408680646