Ünnep előtt néhány nappal veszi át a hatalmat. Legyőz minden modernkori totemet, különösen látványos a rettenetesen okos mobiltelefon fölötti diadala. Működésének, jelenlegi funkcionalitásának az elve látszólagosan önkéntes, a szabad akarat akut megnyilvánulása, emberi választás eredménye, mindazonáltal hadd tegyem hozzá, hogy próbálná meg csak elhanyagolni, negligálni, semmibe venni az ember, mondjuk, a szép, szürke advent vasárnapon, amikor is az esőverte, szél cibálta utcákon száll a bejgliillat és a halk, kitartó káromlás, hogy már megint anyád miatt kell rohangálni. Igen, szentestére már le van győzve kulcscsomó, az applikációktól dagadó – sic! – mobil, a családi fényképekkel teletömött műbőrpénztárca – ezek itt gyermekeim, ez a kis, drága fing pedig ötvenharmadik, legkisebb unokám, akit az új szokás szerint fölturbózott Mészáros-jakuzziban vajúdott a színes buborékok közé az édesanyja etc. Eredete az emberiség őskorába vezethető vissza, de az sem túl nagy merészség, ha az állatvilágra gondolunk, onnan származik, hát persze, lásd kenguru, erszényes borz, pele, ördög. De ha csak a közelmúltba tekintünk vissza, éspedig saját keleti/bizánci/balkáni természetű fertályunkra, akkor azt kell látni, hogy a hiánygazdaságok ékszere, és nejlonból volt. Fogja, szorítja a tag a kezében, bárhová is lépdel, párttaggyűlésre, meccsre, állambiztonsági hivatalba, temetőbe. De még misére haladtában is van nála. Mert hátha megpillant egy szépen, reménykedően kanyargó emberi sort, hol ezt-azt lehet kapni. Az ez-az bármi lehet! Nem akkor vesszük, amikor kell, hanem amikor van. Lehet éppen halkonzerv, szódabikarbóna kilós kiszerelésben, szovjet belügy kiselejtezte afgán bab, medvetalpból készült gumióvszer.  

 

Amúgy pedig a nejlon szatyorról van szó. Volt. 

Hanem ha ma figyeljük meg a karácsonyra készülő forgatagban, olyan színes és sok változatban látjuk, hogy szinte képtelenség rendesen fölmérni és értelmezni a fölhozatal gazdagságát. Persze, lehet továbbra is nejlon szatyor. Lehet cekker. Táska, lehet úgynevezett, bocsánat, gurulós banyatank, rendkívül korszerűtlen fonott kosár, hegymászó hátizsák, kézipoggyász, amit még a legaljasabb fapadosra is fölengednének, lehet a laptop kistáskája, atomretikül, kézi bőrönd, lehet a római nagybőrönd – a múltkor ezzel akart elköltözni Zoli, tíz ing, két nadrág, három könyv, a kutya, de nem tudta lezárni, ezért inkább maradt. Most meg a zöldségestől botladozik haza vele, megint fölcipzárazta a karalábé levelét, lesz nemulass.

 

Karácsony előtt a táskák és a szatyrok élelmiszerekkel, alapanyagokkal telnek meg. Ezek a teremtés előtti pillanatok, szépen összeállítják, mi kell a világhoz, amennyiben el akarjuk készíteni.

 

Aztán a világ, munkás, fortyogós, sziszegő házi vitákat sem nélkülöző estéken végre elkészül. Pik-pak és csiribiri. Ott, ahol én lakom, szenteste napján már csak zacskós, szatyros, táskás, bőröndös embereket látni a, mint mondtam, esőverte, szélcibálta utcákon. 

Nevezzük őt az ünnep táskás emberének, bár ez most Törökszentmiklóson kicsit mást jelent, még ha van is hasonlóság, és nem is kevés. A törökszentmiklósi táskás ember – a képviselő úr jobb keze – a világot mint jelképet – money, money, money, énekelték egy szép dalban a svéd négyek – vitte pályázótól a főnökig. Szép, fiatal nő, értette a kor szavát, lényegét, lám, táskája a mélybe húzta. 

A most általam megfigyelt táskás ember kétségkívül az egész világot viszi, de konkrétan, jóllehet aprózva, földarabolva, részletezve, kivonatolva, hiszen ha ennek a sok táskának, bőröndnek, enciánkék IKEA-szatyornak a tartalmát egymás mellé rakosgatnánk, bizonnyal keletkezne egy új mennyország, egy új purgatórium, egy új, minden eddigi elképzelésnél impozánsabb pokol, és maradna bőven még matéria a földi lét megalkotására is. 

 

A szenteste táskás embere ajándékot visz. Olyanok az utcán, mint az árnyak. Nyögdécselnek, halkan, szótlanul járnak. Kicsit kísértetiesek is, tényleg. Arcuk fennkölt, már-már komor, attól függően, hogy párjuk szüleihez vagy a saját, szörnyűséges családjukhoz igyekeznek, kifejezetten ellenséges, illetve roppant erőfeszítésről tesz tanúbizonyságot. Az ajándék, míg el nem ajándékozzák, nehezül. Az, hogy elbírják a nehezülő ajándékot, nem ad csipetnyi megkönnyebbülést és önbizalmat sem, mert vár rájuk még az est, ahol bármikor fölszakadhat egy apró sértés, figyelmetlenség okozta fekélyes seb, eldőlhet, fölborulhat a díszített fa, a tortavágó késsel támadhat neki kedves anyósa. 

 

Mondhatnám, hogy a táskás ember arra gondol, hogy milyen jó lesz majd hazafelé tartani, és igen, hogy lehet szeretni a kifosztott, üres, tartalmatlan szatyrot, zsákot, túlélő hátizsákot. De nem. Hazafelé is tömött táskával megy majd, viszi az ő ajándékát, tavaly is ezt kapta, tavaly is a párja találta ki, mi legyen, és ugyanolyan nehéz. 

De majd otthon!

Otthon szépen kicsomagolja.

Újra kézbe fogja az áldott mobilt, fényképet készít, és az ajándék képét a közösségi hálóra büszkén föllógatja.