Dennis Martin: A kincses sziget / Pesti Magyar Színház
2020.01.29.

Nem lehetetlen, hogy ebből a nehézkes nevű intézményből jó színház legyen egyszer. Az erő tudniillik, ha nem is művészi teremtőerő, olykor csodákra képes. Márpedig ki tagadná itt az erő jelenlétét? GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Jó lesz ez, ha jól működik, s mint az ifjúságnak játszó csúcsintézmény, országos módszertani segítséget is adhat majd sokaknak. Aztán meg a hazai intézményi akadálymentesítés zászlóshajója is ez a színház, máris dokumentálható, rendkívüli eredményekkel. Mindennek ára van, sejthető tehát, hogy jóindulat és emberség módosítja a gazdasági döntéseket is. Kenyéradó energia, kapcsolati tőke, rugalmasság és piacérzékenység, nagyívű tervek és remek reklámtevékenység – minden van itt. Csak hát előadások is vannak. A közelmúlt és a jelen előadásai pedig, különösen, ha együtt szemléljük őket, láthatóvá teszik azokat az erényeket és azokat a kiküszöbölendő bajokat is, amik hajlamosak megjelenni egy-egy konkrét produkción belül is. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

A most bemutatott, csalogató című musical előfüggönyén oroszlán lassú árnya ballag át a dzsungel pálmái alatt, nem is egyszer. Sokáig azt hisszük, Stevenson híres kalandregénye lesz itt a fő szám, ám a dolgok másként alakulnak. Megjegyzem, a színház kevéssé élvezhető védjegye a kíméletlen hangosítás. „Üdv a fedélzeten! Kapaszkodjanak!...” szól őrületes hangerővel a borízű – vagy inkább rumízű? – hang a magasból, be is húzza a nyakát mindenki. De hamarosan tarka ruhás, kiabáló, ám igen jószagú színészhad özönlik be, s kezdetét veszi a nyitókórus, érezhető play back alappal. A play back, ha nagyon rákapnak, elnevel és megbénít egy egész színészhadat. Igaz, hogy nem lehet győzni drága zenekarral a rengeteg produkciót, de ha valóban gyermekeknek és fiataloknak óhajtanak játszani, élő előadások csak minőségi (!) élő zenével születnek majd. Olykor egyetlen nyíltszíni hangszer többet ér, mint az erősítőkön átnyomott, dörgedelmes zúzás. 

Halasi Dánielnek, a rendezőnek, kezére áll a zenés színház, Gyenes Ildikónak pedig nem ez az első, gyerekközönségnek szánt, igényes koreográfiája. A szegények és a vad tengerészek földszínekben és sárgás vörösben, a polgárok és az úribb nép fekete-fehérben, a főszereplők jobbára kékes árnyalatokban vannak. Kovács Yvette Alida tervezte az elképzelhetetlen mennyiségű korabeli ruhát és a forgóra épített díszletet is, melynek központi eleme egy messziről Möbius-szalagra emlékeztető lépcsőépítmény, ami kikötő és kétosztatú hajófedélzet is tud lenni. A világításnak (Vajda Péter) és a füstöknek köszönhetően azonban nem okoz gondot a két, egymástól száz évnyire lévő idősíkban mozgó történet más helyszíneken játszódó jeleneteinek megértése sem.

Mert ez a darab Robert Louis Stevenson azonos című regénye és Stevenson élete (!) nyomán született, tehát kettős cselekménnyel bír. Szellemes rendezői fogás oldja meg az időt váltó pillanatok nagy részét: hasonlóan, mint ahogy a „stopos játékként” ismert improvizációs gyakorlatban, a két érintkező jelenet befejező, illetve indító pillanatában a szereplők fizikai helyzete fényképszerűen megegyezik. Van egy kis „kattanás” és hopp, már egy másik világban vagyunk. 

Gémes Antos
Gémes Antos

A bemutatón a gyerek Stevenson és a regény Jimjének szerepében Bősz Mirkót, a felnőtt író és két regényalak megformálójaként Pásztor Ádámot láthattuk, Fillár István volt az Apa és az ahhoz hasonló vérmérsékletű Kapitány, Mahó Andrea pedig az író szerelme és élettársa. Mindenki több szerepet játszik, zsizseg-pezseg a Pesti Magyar Színiakadémia növendékeinek ének- és tánckara, köztük két kaposvári egyetemistával. Ám úgy tűnik, a koedukált kalózcsapat úgy jött létre, hogy a legénység magával vitte a kincskereső útra a kikötők nyilvánosházainak munkaruhában maradt, vállalkozó kedvű leánykáit is. De nem ez a gond. Korrekt, fegyelmezett előadás ez, bár kicsit talán nagyobbra is dagadt látvány tekintetében a kelleténél. Nem lehet nem észrevenni, hogy mindenki teszi a dolgát, egymásra figyelve és magát nem kímélve. 

No, de ez a „dolog”, ez a feladat, ez a darab és ez a zene az, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. A bemutató a Stückwerk Verlag GbR engedélyével, az Arany Kotta Szerzői Ügynökség Kft közvetítésével jött létre, akik együttműködése azt ígéri, hogy lesz még hasonló német musical magyar színpadon. Mi az, hogy lesz! Volt is, van is. Ó, ha én azt tudtam volna, hogy ennek A kincses sziget című musicalnek ugyanaz a Dennis Martin nevű zenész a zeneszerzője, aki a szöveg lényegét is magáénak tudja, s bár vannak alkotótársai, a plakátokon egyedül szeret szerepelni, s akinek a József Attila Színház mutatta be tavaly ősszel A pápanő című, nehezen minősíthető musicaljét! Nem tudtam. Menet közben viszont felismertem, hogy ez ugyanaz az alkotói módszer. Két idősíkú cselekmény, fölturbózott, liftező zene, arctalan szólók és duettek, bombasztikus, grandiozitásra törekvő, ám lényegében üres tömegjelenetek, s velőtrázó közhelyekből szőtt dialógusok kergetik egymást. Az ijesztően sivár párbeszédeken a magyar fordítók és dramaturgok nem akarnak/nem mernek változtatni. Így aztán a kezdő nézők azt hihetik, a színház az, ahol fények villognak és iszonyú zaj van, sok ember mozog, s két zeneszám között rémes mondatocskák formájában jön belőlük a meleg levegő. 

Talán segítene a színházvezetésnek, ha nem csupán reménykedő, hanem kellőképpen gyanakvó kollégákat is maga mellé venne időnként. Olyanokat, akikben megszólal a vészcsengő az első hiteltelen mondatnál, amit itt például a betegséggel küzdő, ifjú írójelölt képes kimondani az egyik helybenjáró duett alkalmával, valahogy így: „Nem akarok ügyvéd lenni. Csakis úgy vagyok boldog, ha alkothatok.” Vagy például azonnal kihúzzák a mondatot, és más változatot kérnek, ha az az írói ajánlat, hogy „Ő motivált, hogy írnom kell.” Ez a nyelvi érzéketlenség talán az épületből szivárog, mert nemcsak ebben az előadásban van jelen. A Holnapelőtt címen bemutatott, műfaját kereső idézetmontázs egyik szereplője még liheg az éppen átélt épületrobbanást ecsetelve, ám mondatainak ritmusa nem zaklatott dialógus- vagy monológszövegre jellemző, hanem egy az élményre húsz év múlva visszaemlékező, higgadt memoár részlete inkább. Mind a beszéltetés mikéntje, mind a cselekmény értelmezése, s a történet üzenetének tisztázása elsősorban dramaturgiai gond, amit vita esetén a rendező hagy jóvá. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

De úgy látszik, ezek a német musicalek hatástalanítják a dramaturgiai elemzőkészséget. Pedig a cselekmény üzenete létfontosságú. A már említett, általam megszenvedett A pápanő című produkció, melyet ki tudja, mely okból, nálunk is német címmel (Die Päpstin) játszanak, az előadás ismertető szövege szerint arról szól, hogy „Van-e joga egy tehetséges nőnek karriert csinálni a IX. vagy XXI. században? Van-e lényegi különbség a nők IX. és XXI. századi megítélése között?” Mondanom sem kell, közelében sem járunk a darab hézagos mondanivalójának. S hogy a jelen színház gyakorlatára térjek: a már említett Holnapelőtt című, kamaszoknak szóló játék alapcselekménye az, hogy van egy énekesi álmokat dajkáló, zavaros lelkületű „pedellus”, aki egy szertárrobbanást használ föl arra, hogy egy feminin fiúcskát és egy csinos lánykát verembe rejtsen, s majd két évig ott lenn szédítse és „nevelje” őket. A lány végül rájön, mi a helyzet, kiszabadul, visszajön, beszólogat a pohos vezérnek, aki azonban a fiú segítségével megöli a lányt. S hogy mi ebből a tanulság a rendező dramaturgiai elképzelése szerint?  Megkérdeztem. Azt mondták, épp az előadást követő találkozón: az a tanulság, hogy meg kell tanulnunk megbocsátani. Mert ugye, a lány, ha megbocsátott volna az őt erőszakosan fogságban tartó, s bizonytalan eszmékben fürdető abuzálójának, szépen beszélt volna hozzá, nem hívta volna ki maga ellen a sorsot, s nem halt volna meg. Tehát – fiatalok! – bocsánatra fel! (És nem volt közelemben egy ajtófélfa, amiben megtámaszkodhattam volna.) 

A kincses sziget című előadás legalább nem szól semmiről. Tekintsük gyakorló- és képzési anyagnak. Ki tudja, mikor lesz haszna? De a színház dramaturgiai és rendezői készlettára mindenképpen frissítésre, új kincsek felfedezésére szorul. Nem lehetetlen, hogy alakul a dolog. Reményteli bemutatókat hirdetnek a plakátok. Addig viszont marad az adott program, erőtlen magyarázó jegyzetekkel, s erősen ajánlott – általam szorongva elképzelt – színházpedagógiai programokkal. A kincses sziget mint produkció legalább olyan, mint egy régi képeskönyv, aminek térbe nyílik ki a rajzolata. Elbámészkodunk rajta. De hogy egy nyilvánvalóan aberrált léleknek, egy beteg főhősnek, rendezői felhívásra megbocsássunk? Szó nem lehet róla. Akkor már inkább ez a látványos zajongás. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.