Nem a 608-as, hanem egy később felfedezett mű, az RV 803-as. Tehát a műsorfüzet nem hazudik, valóban: a Nisi Dominus magyarországi bemutató, ahogy az azt követő előadás is. Mert ez a Dixit Dominus sem az RV 594 számon ismert rendkívüli mű, hanem ugyanannak a felfedezésnek az eredménye, mint a Nisi Dominus. Ez az RV 807-es, amely még szintén nem hangzott el hazánkban.

A Belvárosi Szent Mihály templom

A Szász Állami Könyvtár áttanulmányozása során találták meg zenetörténészek azt a négy motettát, amit eladdig tévesen tulajdonítottak a népszerű Vivaldi-kortársnak, az egyébként szintén kiváló Galuppinak. Azt történt ugyanis, hogy a nem túl buzgó kottamásolók, amikor Galuppi-műveket kellett küldeni az új zenékre oly nyitott Drezdai Udvarnak, lustaságból a kéziratok közé csempésztek egy már korábban lemásolt Vivaldi-pakkot. A Vivaldi-kéziratok egyébként is kalandos története így kiegészült egy újabb, 2005-ben nyitott fejezettel. A négy beazonosított – korai műnek mondható – motetta közül kettő csendült fel a Vivaldi születésének 330-adik évfordulóját megünnepelni hivatott III. Barokk Fesztiválon, a Belvárosi Szent Mihály templomban.

Az első kérdés, ami rögtön fölmerül: van-e olyan jó ez a 803-as Nisi Dominus, mint a Lars von Trier Dogville-je óta nagy népszerűségnek örvendő feledhetetlenül szép mű? Szomorú vagyok, hogy erre a kérdésre nem tudok válaszolni; a válaszhoz ugyanis nem volt elég a hallott előadás, csak sejtem, hogy a válasz igen. Talán nem lennék olyan szomorú, ha a válasz egyértelmű nem lenne.

Vivaldit nem úgy játszottak a szerző korában, mint a romantika utáni időkben, hiszen egy Vivaldi-hallgató nem mély benyomásokra szert tenni ment egy koncertre (vagyis nem kontemplatív módon hallgatott zenét), hanem szórakozni. Helyénvaló Vivaldit úgy játszani, ahogy Fabio Biondi vagy az Il Giardino Armonico teszi: tüzesen, olykor egyenesen

Fabio Biondi

rockosan. Merészen. Vivaldi – aki egyébként nehezen bírta a kritikát és igen hiú ember lehetett – úgy játszott el egy fantáziát, hogy kortársát, Uffenbachot valósággal megijesztette: „ujjaival – írja Uffenbach – egy hajszálnyira sem volt lábától, a vonónak szinte már nem volt helye, és mind a négy húron imigyen játszott imitációkat, hihetetlen gyorsasággal”. A jó Vivaldi-előadók – mint Fabio Biondi – úgy játszanak, hogy szinte szorítunk értük: játékuk azért olyannyira izgatott és izgató, mert szurkolunk azért, hogy el tudják játszani a rettentő futamokat; egy valamirevaló Vivaldi-előadó nem törődik a hangzás szépségével, neki fontosabb ez az izgalom, az, hogy hallgatóját szinte eksztázisba ejtse munkálkodásával a húrokon. Biondit az érdekli csak, hogy kifejezően és izgatóan játsszon.

Vivaldi nagy egyházi művei legalább annyi izgalmat és titkot rejtenek, mint a nevezetes és sokat hallott concertók, melyeknek mélységeit meg sem érthetjük, ha nem régi zenés előadásban halljuk őket. Nem szépségre, lágyságra, érzelmességre kell törekednie egy Vivaldi-előadásnak. A ritornellek – vagyis a különböző hangnemekben visszatérő refrének – sosem öncélúak, csak magáért a szép dallamért visszatérő motívumok: ezek is a kifejezés eszközei, nem lehet őket nem változatosan játszani. Vivaldi úgy adja vissza egy zsoltár hangulatát, hogy szinte megdermedünk az átélt érzésektől, lenyűgözően fest le hangulatokat.

Lax Éva (Forrás: fidelio.hu)

Ezek a vélhetően korai művek már ereje teljében mutathatták volna. Ha méltó hozzájuk a Gemma Énekegyüttes és a Glaudius Consort előadása. De nem volt az. Pedig a kezdet – egy bevezetőnek szánt Leo Hassler-mű – biztató volt. Igaz, itt csak – az előadásból kiemelkedő – énekes szólisták, Lax Éva, Andrejszki Judit és Gavodi Zoltán jutottak szóhoz. A Nisi Dominus első tételét is ők hárman énekelték. A problémák a második tételben mutatkoztak meg először. Ebben a Nisi Dominusban is a szólóhangszereknek jutottak a legszebb dallamok, de a szólók többsége nem szólalt meg. Vagyis a dallam szépségét nem sikerült közvetíteni. Így volt ez a második tétel viola d’amore szólójánál is. Lax Éva ragyogóan énekelt – igaz, kis hanggal: de mint hangsúlyoztam, a kifejezőkészséget előbbre valónak tartom a hangi adottságoknál. Kifejező volt, de énekét elmosta, elnyomta a hamis szóló. Andrejszki Judit hangja a magasabb tartományokban elég fénytelen és erőtlen, de díszítései – ha nem is koloratúrabajnok – ízlésesek, szépen formáltak. A harmadik tételt erőtlenül énekelte, de még így is ő volt e tételben a legkifejezőbb.

A zenekar mindvégig adós maradt az izgalommal. Egy percre sem tudta megbabonázni a közönséget. De mintha az őket irányító Demjén András nem is törekedett volna erre. A Glaudius Consort olykor szétcsúszott, a leghátborzongatóbb részleteket is – mint a Dixit Dominus kezdete vagy a De torrente in via bibet kezdetű tétele – elmismásolta: nem tudta visszaadni a szavakban és a zenében egyaránt megnyilvánuló rettenetet. Előadásuk nem csak az izgalomnak volt híján, de a szépségnek is. Ugyanis éppen az olyan megejtő részleteket, mint a Nisi Dominus – a másik Nisi Dominust idéző – Cum dederit tétele, nem sikerült hibátlanul eljátszani. A vonósok deklamációja a Lars von Trier-filmekben is felhangzó részt idézte, de a dallamot nem sikerült fölé tenni a klarinétosnak. Mintha a szólistákból nem csak merészség, hanem a hangszeres megszólaláshoz szükséges alapvető bátorság is hiányzott volna.

Az említett De torrente in via bibet után már csak az járt a fejemben: milyen jó is lehetne ez az előadás. Ha a mű, Vivaldié valóban megszólalna. Ahogy már meg is szólalt, éppen ebben a templomban, éppen egy Nisi Dominus (a Lars von Trieré). Akkor Hegyi Barnabás énekelt és Dinnyés Soma és együttese játszott.

Kapcsolódó cikkünk:
Malina János: A jövő zenéje / Európai Ifjúsági Régizene Együttes: Kamarazene
Malina János: L’estro armonico dell’organista / Orgonaátiratok