Miközben a művészet, különösen a kortárs építészet és dizájn területén napjainkban meghatározóak a minimalista tendenciák, addig a nemzetközi kiállítási politikában az utóbbi időben különösen népszerű a barokk kor és annak nagymesterei. A Kunsthistorisches Museum 2017-ban Rubensnek szentelt egy nagy kiállítást, 2019-ben a budapesti Szépművészeti Múzeumban Van Dyck és Rubens-tárlat várja a látogatókat. Bécsben most az itáliai barokk két nagymesterét, Caravaggio és Bernini és kortársaik munkáit láthatjuk. 2020-ban Londonig gyűrűzik a barokk. Februárban a Tate Britainban Brit barokk: hatalom és illúzió, áprilisban a National Galleryben Artemisia Gentileschi-kiállítás várható.
A Kunsthistorisches Museum újabb életmű-bemutatása most az itáliai barokk két főalakjára fókuszál, bár mellettük más mesterek munkái is láthatók szerencsére. A kiállítás több intézmény közös produkciója, amely számos erénye mellett nem egy kérdőjelet is hagy maga után.
A barokk a valóság és az illúzió közti határok lebontására, pontosabban összemosására törekszik. A kiállítás fókuszában két egészen különböző karakterű alkotó áll. Egyikük, a megrendelők és a közönség által is felettébb kedvelt Gian Lorenzo Bernini, az első művészceleb, 67 évesen indult első külföldi útjára Párizsba „az egész város nyughatatlanságára és izgalmára”, s akinek utazását és párizsi tartózkodását 8 fős kíséretével együtt Lajos francia király fizette (R. Wittkower-M. Wittkower: A Szaturnusz jegyében).
A másik művész, Michelangelo Merisi da Caravaggio viszont a jó modort hírből sem ismerte, kifejezetten agresszív, kötekedő ember volt, életét is inkább a periratokból ismerjük. Ugyanakkor óriási tévedés volna az életművét és témáit szertelen habitusára visszavezetni, ugyanis a korban az alkotók megrendelésre készítették a műveiket, s a tematikák tipikus barokk témák voltak. A kor vizuális elvárásai és toposzai, témái mellett mégis mindketten nagyon karakteres életművet hoztak létre. Bernini legnagyobb erénye, ahogy egyetlen statikus szoborban képes egy történetfolyamot érzékeltetni. Például a reneszánsz Dávidjai vagy Góliát legyőzése után (Donatello, Verrocchio) vagy előtt (Michelangelo) láthatók, ám Bernininél épp a parittya eldobása közben. Apolló és Daphné szobra is a szép nimfa fává válását mutatja az Apolló elől való menekülés közben. Caravaggio viszont az erőteljes fény-árnyék hatásokkal való ábrázolással vált már kortársai számára is követendő mintává, s egészen egyéni az a naturalista látásmódja, ahogy a bibliai eseményeket és szereplőket egészen hétköznapi eseményekként és emberekként képes megmutatni.
 Caravaggio: Narcissus |
Egy múzeumi kiállítástól természetesen nem várható olyan művek bemutatása, amelyek konkrét helyhez kötöttek; jelen esetben például Caravaggio képe, a Santa Maria del Popolóban látható Szent Péter keresztre feszítése és a Szent Pál megtérése (1600–1601), vagy Bernini Santa Maria Vittoriában látható Szent Teréz extázisa értelemszerűen sosem lesz kiállítási darab. Ám egy ilyen tárlatnak akkor van értelme, ha főművek is találhatók rajta. Bécsben sajnos, főleg Berninitől jórészt terrakotta vázlatokat láthat a látogató, hiányoznak a szobrok, melyek kölcsönözhetőek lettek volna.
A kiállítás öt nagyobb egységre tagolódik, ám az is sokatmondó, hogy ezek az egységek olasz címet viselnek. Elsőként a Csoda és ámulat – Borzalom és rettegés témáját járja körbe az itáliai barokk alkotók munkáival. A terem ifjú férfiak képmásának gyűjteménye. Francesco Mochi Ifjút ábrázoló szobra mellett rögtön az elején Caravaggio Narcissus című munkájával találkozunk, mely azért is lenyűgöző feldolgozása a mitológiai témának, mert az egész történet ismerete nélkül is szuggesztív erővel ragadja magával a nézőt. A szűk kivágású kép az elérhetetlen szépség utáni vágyakozást tükrözi, épp ezért is a Narcissus-történet a művészet egyik eredettörténete (a másik a távozó kedvesét megörökítő korinthoszi pásztorlányka sztorija). Caravaggio képeire általában is jellemző a szűk képkivágás, a kevés alak. Az önmaga képmásától elszakadni nem tudó, rá megszállott szenvedéllyel néző Narcissus közelébe mintegy válaszként helyezték Bernini Medúzáját, akire a mitológia szerint viszont egyáltalán nem lehetett ránézni a kővé válás kockázata nélkül. A Medúza arca szintén egy ifjúé, akinek a fején a kígyók göndörödő hajtincsekként tekergőznek. Ő legalább olyan rémült, mint amilyen rémületet neki kéne keltenie. Ennek a riadalomnak a folytatása Caravaggio Gyíktól megriadt fiú című festménye.
A következő a gyilkosságok terme, amelyben Judit és Holofernész és több Dávid Góliát fejével-téma jelenik meg. Caravaggiónak számos Dávid és Góliát festménye van, melyek közül a legizgalmasabb az, melyet halálra ítélésekor festett; ezen a legyőzött Góliát arcképében (1610), saját arcmását festette. A jelenlegi kiállításon azonban egy másik, az 1600/1601-ben készült változat látható. Caravaggio Dávidja mellett Tanzio da Varallo egész szokatlanul izmosan kigyúrt Dávidja szerepel. Sajnos nincs itt se Caravaggio, se Artemisia Gentileschi Judit lefejezi Holofernészt-képe, csak Orazio Gentileschié, de az messze nem olyan izgalmas, mint Artemisiáé.
 Bernini: Szent Teréz extázisa |
A harmadik nagy témakör a szerelem. A szent és a profán szerelem általában éles kontrasztban áll, szent és világi szereplők érzéki, kacér tekintettel csábítanak. Így kerül ebbe a szekcióba a legaszkétikusabb szent, Keresztelő Szent János, aki Caravaggio ecsete nyomán pikáns pillantásokat vet a nézőre, Bernini Szent Sebestyénje, akit a melegek is védőszentjüknek tekintenek. Ugyanakkor a termet Baglione Szent és profán szerelem című festményének zavarba ejtő érzékisége uralja, mely nem sokat bíz a fantáziánkra, az ifjú oly egyértelműen ajánlja fel hátsó felét nemcsak a képen látható jelenetben, hanem szinte mintegy a nézőknek.
A negyedik egység a látomásoké. Megjelenik itt Szent Ferenc, Mária Magdaléna, Szent Teréz extázisa is. Bernini Szent Teréz extázisának értelemszerűen csak a terrakotta vázlata látható, hiszen Federico Cornaro bíboros megbízásából a szobor a családi kápolnája részére készült, de sajnos más eredeti, galériában található Bernini-szoborból is kevés szerepel a kiállításon. A Szent Ágoston írásait olvasva extázisba eső Avilai Szent Teréz szobra a pajzán mosolyú angyallal már a mű születésének idején is felvetette az érzékiség vádját, s hogy az extázisa más jellegű, de a Santa Maria della Vittoria szentje mindig is csodálat tárgyát képezte.
A kiállításon látható Finson által (Caravaggio után) festett Mária Magdolna extázisa és a caravaggiói hatást mutató, de mégis saját egyéni stílusú Artemisia Gentileschi Mária Magdolna extázisa végtelen érzékiségük ellenére mégis magukon viselik a szentséget. Mindkét festményre jellemző az erős naturalizmus, hogy az elragadtatottság nemcsak szimbolikus, hanem valódi testi-lelki élmény, azaz a szereplők a szentséget testiségükben is megélik.
Szerepel néhány izgalmas mű olyan szerzőktől, akik egyáltalán nincsenek a művészettörténeti reflektorfényben. A legemlékezetesebb a Hitetlen Tamás-típusú képek közt a Caravaggio-követő Giovanni Antonio Galli /Spadarino festménye, a Krisztus bemutatja sebeit, melyen nincs jelen Szent Tamás, hanem maga Krisztus nézi hitetlenkedve a saját sebét. Olyan csodálkozó és kétkedő arcot vág, ami egészen bizarr.
Az utolsó egység a mozgás, cselekvés és elevenség témaköre, ahol a történeteken van hangsúly. Itt Izsák áldozata, Szent Cecília mártíromsága, Káin meggyilkolja Ábelt látható, de ide került Bernini Dávid-szobrának vázlata is. Külön szekciót alkotnak a portrék, ahol a szobrok és képek jó ritmusban váltakoznak, bár összességében ez a rész a legkevésbé izgalmas a kiállításon. A szekció főművének tekintett munkája Caravaggio hatalmas (364,5×249,5 cm) Rózsafüzéres Madonnája, mely a Kunsthistorisches Museum saját képe. A szenvedély, együttérzés és látomás téma köré csoportosuló alkotások többnyire keresztre feszítés és pietà-témájú műveket tartalmaznak. A kiállítás zárásaként, talán a sok dráma feloldására létrehoztak egy tréfa szekciót, ahol különböző gyerekszobrok abszurd helyzetekben láthatók. Az egyik legmarkánsabb és legviccesebb Alessandro Algarditól a Fiatal szatír Szilénusz-maszkkal szobra, ahol a kis szatír szinte teljesen eltűnik a maszk alatt.
A kiállítás fő témái lényegében egyeznek a korai itáliai barokk fő témáival, melyek élesen nem válnak el egymástól. Olyannyira nem, hogy a különböző egységekben található művek valójában átrendezhetőek lennének, ugyanis számos mű több témánál is bemutatható lenne. Ezt igazolja, hogy a kiállítási katalógusban és a vezetőfüzetben nem ugyanabban a csoportban vannak az egyes művek. Mindenesetre szinte mindegyiken dominál az érzékiség, mely gond nélkül megfér a szakrális témákkal és eseményekkel, ugyanis élő, szenvedélyes művekkel van dolgunk, nemcsak a könyvekből felmondott történetekkel, jól érzékeltetve az emberek ambivalens érzéseit és szenvedélyeit, a valóságban megélt kétségeket, fájdalmat és elragadtatottságot.
A kiállítás 2020. január 20-ig látogatható.