A Pannon Filharmonikusok koncertje
2019.12.20.

„Szivárvány havasán” címen hirdetett hangversenyt december 14-re a Pannon Filharmonikusok együttese a Kodály Központban. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsoron, az évfordulókra való kényszeres hivatkozásoknak rokonszenvesen fittyet hányva, sem Beethoven, sem Kodály művei nem szerepeltek; ehelyett Bogányi Tibor vezényletével a zenekar korábbi rezidens zeneszerzőjének, Gyöngyösi Leventének két kompozícióját, valamint Bartók Concertóját adták elő. Más kérdés, hogy Beethoven és Kodály szelleme, az előadott művek közvetítésével, mégiscsak ott lebegett valahol a nagyszerű pécsi hangversenyterem légterében.
 
Bogányi Tibor
Bogányi Tibor
Gyöngyösi művei nem bemutatóként szólaltak meg, ami igazán örvendetes, hiszen ez azt jelenti, hogy nem „egyszer használatos” zenékről van szó, és a zenekar sem tekinti őket annak. Gyöngyösi Levente – talán Orbán György és Vajda János mellett, egy nemzedékkel fiatalabbként – a hazai posztavantgárd mezőny legjelesebb képviselői közé tartozik, pontosabban azok közé, akiknek a művei jelen vannak a zenei életben, s akik lelkes táborokat hoznak létre a zenészek és a közönség körében egyaránt. Gyöngyösinek és társainak egyik titka a rendkívül magas színvonalú szakmai felkészültség és a művészi felelősség messzemenő érvényesülése, a maximális erőbedobás – a közönségbarátabb zenei nyelv alkalmazásának ugyanis nincs semmiféle köze az igénytelenséghez.
 
Az első Gyöngyösi-mű a 2012-ben írt Ouvertura Sopianaensis volt, egy szellemes és könnyed színházi nyitány, amelynek fő funkciója – minek is próbálnánk tagadni – az, hogy hálás lehetőséget nyújtson a zenekarnak a bemutatkozásra - vagy, mint ebben az esetben is, egy hangverseny atmoszférájának megteremtésére. Valószínű persze, hogy a szerző a Kodály Központ nagytermének sokoldalú akusztikai lehetőségeit is figyelembe vette, amikor nyitányát olyan érzékenyen, a színekben tobzódva hangszerelte meg, kiemelten kezelve a térbeli hatásokat, kihasználva a terem „tágas” hangzását, azt, hogy a zenekar hangzását nem összepréseli, hanem mintegy térben kiteregeti, könnyen áttekinthetővé teszi. Mindezen felül Bogányi Tibor vezénylésének megszokott, fegyelmezettséggel párosuló lendületessége, a rutinból való zenélést kerülő, „felfedező” jellegű olvasata is nagyban hozzájárult az említett atmoszféra kialakulásához.
 
A Sinfonia concertante, a következő Gyöngyösi-darab 2013-ban keletkezett, s a bemutatóhoz hasonlóan ezúttal is a Rácz Zoltán vezette Amadinda Ütőegyüttes játszotta a koncertáló hangszercsoport szerepét. Ezen belül ebben a darabban a dallamhangszerek – marimba, xilofon, vibrafon –, valamint a különféle dobok játszottak domináns szerepet. Érdekes volt megfigyelni, hogy Gyöngyösi ebben a darabban az idiofon dallamhangszereknek a megszokottnál lágyabb, hajlékonyabb oldalát hangsúlyozza, azzal kísérletezik kimeríthetetlen fantáziával. A három fő tételből (és egy lassú bevezetésből) álló kompozíciónak elsősorban a rendkívül ihletett második, Largo tételében kerül előtérbe ez a megközelítés, mindenekelőtt mindjárt a tételkezdet csodálatosan puha, átszellemült, pianississimo szólómarimba-koráljában. Ez a tétel – amelyben idézetként a koncert címéül szolgáló népdal is megjelenik – a maga egyéni hangú poézisével Gyöngyösi általam ismert legemlékezetesebb zenéi közé tartozik.
 
Pannon Filharmonikusok
Pannon Filharmonikusok
Egy zenekar számára persze a legnagyobb próbatételt az olyan nagyszabású és hangsúlyozottan nehéz klasszikus alkotás előadása jelenti, amilyen Bartók 75 éve bemutatott zenekari Concertója. Nos, ez az interpretáció nemhogy csalódást nem okozott, de alighanem új magaslatokra is emelte a kiváló zenekar és (egyik) kiváló vezető karmestere alkotó együttműködését. A nyitótétel elején, azután még több ízben újra megbizonyosodhattunk arról, hogy milyen eszményien szép pianissimókat együtt kikísérletezni – s nem csupán a makulátlanul megszólaló rézfúvóskar, hanem a vonósok, különösen az első hegedűk is milyen hatalmas kontrasztot létrehozva, elementáris energiával, mégis torzítatlan hangszínnel tudnak fortissimóba váltani. Azután már a nyitótételben felfigyeltünk Bogányi egy-egy nem megszokott, de annál érzékenyebb és indokoltabb tagolására, beszédszerű agogikájára. Mindeközben a zenekar perfekció szempontjából is folyamatosan tartotta magas színvonalát. Sok mindent elmesélhetnénk erről az előadásról „saját szavainkkal”, például az első fuvolás, Tímár Judit pazar zenei megmozdulásait, kristályos-tömör hangszínét. A lényeget azonban abban foglalhatom össze, hogy Bogányi vezénylése a darab és szerkezete mély megértésén alapult; ezen az alapon viszont már megtehette, hogy rendkívül felszabadultan, játékosan és kereső szellemben vezényelt. A részek így mintegy önmaguktól illeszkedtek össze szervesen az időben; a színek, az arányok és persze a tempók pedig állandó kontroll alatt maradtak. (érdekes volt a II. tétel a párok játéka – szokatlanul „menős” tempója, ami növelte a játékos-virtuóz hatást, a korál-középrész mégis „működőképes” maradt. S ha a zárótétel valahogyan kevésbé volt is pezsgő és életteli, mint az addigiak nyomán vártuk volna, s ha a hitelesség kedvéért meg kell is jegyezni, hogy a zenekar egyetlen pontja, az oboaszólam, nem volt olyan kiemelkedően jó, mint a többiek, azért gyönyörű és értő előadásban volt részünk sok-sok izgalmas részlettel és egy különösen megragadó és szenvedélyes hangú középső tétellel (amelyben már a klarinét bugyborékolásától libabőrös lett a hátunk).
Szerző: Malina János
Helyszín:  Kodály Központ, Pécs,  Időpont:  2019. december 14.