Beszélgetés a 2019-es dunaPartról Esther Slevogttal
2019.12.19.

Esther Slevogt Berlinből érkezett a dunaPartra. Dokumentumfilmes és színikritikus, a nachtkritik.de kritikai portál alapítója és szerkesztője. Rendszeresen jár Budapestre, ahol nem csupán a független szcénát követi, ezért beszélgetésünk sem csupán ezt a platformot érintette. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.

Revizor: Mióta követed a magyar színházi életet, és milyen változásokra figyeltél fel ezalatt?

Esther Slevogt: Körülbelül tíz éve. Schilling Árpád, Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Pintér Béla voltak az első rendezők, akiknek a pályáját elkezdtem követni. A magyar színház 2010, a Fidesz hatalomra kerülése után vált különösen érdekessé számomra. Az előadások, amiket láttam, azokat a konfliktusokat sűrítették, azokat az égető problémákat mutatták, amivel a posztszocialista társadalmaknak és Németországnak is szembe kellett néznie. De az elmúlt évek alatt jelentős változásokat is észleltem. Nagyon érdekes volt követni Vidnyánszky Attila karrierjét: egykori szovjet állampolgárként egészen más a történelmi érzete és élménye, másféle esztétikát képvisel, és az is érdekes, hogyan konvertálta mindezt a kilencvenes évek utáni időszakra.

A magyar színházi szcéna Németországra vonatkoztatva is érdekes és izgalmas. Az újraegyesítés után megmaradt a Kelet és a Nyugat ellentéte, ami túl sok diskurzust nem eredményezett, ezzel szemben Magyarországon a változást a színház is tematizálta. A Megfigyelőkhöz hasonlóan átgondolt előadást Németországban elképzelhetetlennek tartok. Nem azért, mert a Stasi időben túl közel van hozzánk; hanem azért, mert az az általános érzet, hogy a Nyugat az újraegyesítést a Kelet fölötti győzelemként és ideológiai bosszúként használta, a Kelet önérzete pedig még nem gyógyult fel ebből. Kelemen Kristóf darabja mindent nagyon finoman fogalmaz. A megfigyelésre a művészeti közegben kerül sor, és a vágyat használják ki, ugyanakkor Kelemen a színházi helyzetre is reflektál, arra, ahogyan a színészek (a megfigyeltek) és a közönség (azaz a megfigyelők) együtt léteznek. 

Az elmúlt években tematikus változásokat is észleltem a magyar színházban. Bizonyos történelmi események egy ideig csak a Fidesz számára voltak érdekesek, újabban pedig a független előadásokban is megjelennek, például Trianon öröksége a kolozsvári Reactor 99,6% című előadásában. Tíz éve ezek nem voltak jelen, az alkotók nem érezték relevánsnak, most pedig a független előadások is foglalkoznak velük, és a reprezentációs kérdéseket sokkal inkább az identitáspolitikával kötik össze. 

R: Az esztétikai megfogalmazásban is tapasztaltál változásokat?

ES: Az én ízlésem szerint Bodó Viktor gyakran megölte a tartalmat a művi, formális esztétikával. Volt egy pont, ahol az előadásai már nem szóltak hozzám, mert csak a felszínt kapargatták. Schilling Árpád feloszlatta a társulatát, és számomra rendezőként sajnos eltűnt. A politika megette a művészi lelkét. És talán ugyanez igaz Vidnyánszkyra is, aki a hátterével és a független esztétikájával érdekes rendező volt. A politika mindkettejükben elpusztította a művész egy részét, ami szomorú, és személy szerint nagyon sajnálom. Mundruczó még mindig lenyűgözően fogalmazza meg vizuálisan az egzisztenciális kérdéseket, de a dramaturgiát helyenként nem érzem pontosnak és átgondoltnak. Pintér Béla lehet, hogy nem a komplexitás mestere, de az, ahogyan a népszínházat, a farce-ot és a politikai kabarét összehozza, és mindenek felett az öniróniája, illetve az, hogy nem veszi magát komolyan, még mindig érdekessé teszi számomra.

Németországban nem bízunk a színészi alakításban. Ritkán látni valódi karaktereket a színpadon, mert nagyon nehéz a brechti epikus színház örökségét áttörni. Csodálatos volt észrevenni az Árvácskában, a Dollár Papa Gyermekei előadásában, hogy egy figura az egy figura, látni a mesterségbeli tudást, a színészi erőt, és azt, hogy bíznak a színház művészi kifejező erejében.

R: A dunaParton látott előadások közül melyik lenne érdekes Németországban?

ES: Idén érzékeltem egy komoly problémát: több, kifejezetten eladásra készült előadást láttam. Ez viszont tönkreteszi a mondanivalót. A Megfigyelők biztosan érdeklődésre tartana számot, de a 99,6% is, mert egészen kivételes, kortárs formában beszél az identitáspolitikai kérdésekről, ráadásul ezt nagyon fiatal alkotók teszik, akik első látásra alig különböznek például a belga kortársaiktól; ugyanakkor az is igaz, hogy a fordítás ehhez az előadáshoz nem elég, elkerülhetetlen lenne a kontextus előzetes ismerete. Móricz Zsigmond, az Árvácska írója amolyan magyar Gorkij, de a Dollár Papa Gyermekeinek sikerült ezt a híres regényt a szexuális zaklatás és elnyomás kortárs kifejezésmódjával a mába átültetni, és Magyarországon kívül is relevánssá tenni. Az ügy zenei felépítése szintén érdekes, de az a magyar zene, amit használtak, máshol nem ismert, ami kulturálisan nehezíti a befogadást, így ehhez is szükséges lenne háttérinformáció. 

Négy napra jöttem, és így a függetIenek előadásai mellett a magyar színház aktuális helyzetéről is kaptam információt. A kurátorok a status quót kínálták, de ebben érzek némi veszélyt, amire jó példa a Sacra Hungarica. Ez egy exportálható előadás, mert mazochisztikusan radikalizálja bizonyos populista témák kritikáját, ami Magyarországon fontos lehet. De mint „exporttermék” hirtelen azzá válik, amit Németországban Magyarországról gondolnak, visszaigazolja az itteni helyzetre vonatkozó kliséket, és megerősíti a „kritikus magyar színházról” alkotott képet. De a színház társadalmi gyakorlat is, ezt nem szabad elfelejteni. Az, hogy milyen keretbe tesszük az előadást, befolyásolja a jelentését és a hatását.

R: Ha jól tudom, több-kevesebb rendszerességgel, de más magyarországi színházi fesztiválokat is látogatsz.

ES: Jártam már a MITEM-en is, igen. Sajnálom, hogy azt a fesztivált Vidnyánszky Attila nem arra a célra használja, hogy a közép-európai és a nyugati színházi esztétika és politika platformja legyen. Nyugat-Európa nagyon erősen azt gondolja, hogy az övé az egyetlen lehetséges szemszög – és esztétika – a 20. századi történelem vizsgálatára. Magyarország nagyon fontos szerepet játszhatna, közvetítő lehetne Kelet és Nyugat különböző perspektívái között. Sokszínű kulturális, etnikai és történelmi kapcsolatait, örökségét felhasználva híd lehetne egymás megértéséhez, nem pedig harcolnia kellene ezek ellen. Nagyon sajnálom, hogy ez nem így van. 

Vidnyánszky gyökereit Grotowskinál találjuk, a 20. század elejének modernitásában, a szovjet avantgárdban, az undergroundban és a spirituális színházban. Ezek a nyugati színházból teljességgel hiányoznak. Rendezőként megvan a mesterségbeli tudása is. Azt nem látja, hogyan használhatná az erejét arra, hogy a keleti és a nyugati színházi kultúra között közvetítsen. Magyarország a kultúrák közöttiségével, a török és ázsiai hatással, az itt élő sokféle nemzetiséggel európai példa lehetne. Ezek mind esélyt jelentenek Európa és Magyarország számára is. De amikor azt látom, milyen harcok dúlnak itt, a szívem vérzik.

Szerző: Papp Tímea