Portré a lángoló fiatal lányról
2019.12.19.

Lehet, hogy a szerelem tényleg a művészet legtisztább formája? Így gondolta André Breton, és ezt állítja a gall művészfilmesek egyik legjobbika, Céline Sciamma is. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

„A szerelmet újra fel kell találni” – mondta Rimbaud, és ez a feladat ma is érvényes: fel kell találni a konvenciókkal szemben, a kockázattól rettegők miatt, meg az elnyomó férfiak ellenében is, akik „finnyás barmokként” felfalják a nőket, „mint a máglyák”. 

Efféle feltalálásra tesz kísérletet Céline Sciamma kosztümös drámája, a feminista programfilmnek is prímán beillő Portré a lángoló fiatal lányról, amely két nő románcáról mesél a rideg manírok, habos inggallérok, na meg a finnyás barmok hőskorában: a 18. században. Abban az időszakban, amikor Goethe ifjú Wertherének még a házassági szerződés is lebírhatatlan gátat jelentett a szerelmi beteljesülésben – mit szóljon akkor két leszbikus nő? Sciamma hősei józanul jelölik ki a számukra elérhető célt: arra tesznek kísérletet, hogy minél jobban megőrizzék egymást az emlékezet számára.

Milyen gyönyörű gondolat ez! Sciamma csodásan kimunkált művészfilmje egy portéfestmény elkészítéséről szól, de ez a festmény valójában a tökéletes emlékképet jelenti – mintha a szerelem maximuma egy kép létrehozása és megőrzése volna. A flashbackben kibontakozó cselekményben a világvégi szigetre érkező, madárszerű festőlány (Noémie Merlant) azt a feladatot kapja a megbízójától, hogy titokban, társalkodóként figyelje meg a ház fiatalasszonyát, merthogy ez a gyorsléptű, dacos nő (Héloïse - Adèle Haenel) nem hajlandó modellt állni a sosem látott férjének készülő képhez. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Úgy kell tehát megfesteni, hogy ő nem veszi észre: lopakodni kell utána, vizslatni nyakszirtjét, memorizálni gyanakvó szemvillanásait és lassan feloldódó kézmozdulatait, megjegyezni vállának vonalát, meg azt a hirtelen ráncot a félmosolya mellett. A Portré… hősnője emlékekből dolgozik: becsukott szemmel hajol a hófehér vászon fölé, hogy a belső képet felidézze és külsővé varázsolja. De a fölidézés és az újraalkotás során egyre inkább beleszeret a tárgyba, mintha a megfigyelés és visszaidézés intenzitása maga izzítaná föl ezt az érzést, sőt: mintha ez a tekintet egyenlő lenne a szerelemmel. 

Kevés film van, ami ennyire nyíltan a nézés aktusáról szól, és még kevesebb, ahol a néző nem egy férfi. Sciamma kamerája előbb fenyegető követésekkel, lassú körmozgásokkal, majd intim közelikkel cserkészi be Héloïse figuráját, mintha azt keresné (akárcsak az Anna Karinát fürkésző Godard az Éli az életétben, vagy José Luis Guerin nőket követő hőse a Sylvia városában), hogy honnan kellene nézni, miként lehetne megragadni ezt a titokzatos testet. 

Az Orfeusz-mítoszt lépten-nyomon előcitáló mozi a megfelelő tekintet keresését dramatizálja: a cselekmény szó szerint Héloïse bekeretezéséről, képpé formálásáról szól (és a színész Adèle Haenel megszelídítéséről is, aki zabolátlan elevenségét, fegyelmezetlen báját most rigid keretek közé kénytelen szorítani, több-kevesebb sikerrel). De ebben a folyamatban – és ez az igazi újdonság! – a modell kilép a reá kirótt passzív szerepből, és visszanéz az őt fürkésző alkotóra. Sciammánál a Nagy Művész és a Múzsa egyenrangú lesz, az ihlető aktívvá válik, és a festő is modellt áll: a szerelem – tehát az emlék rögzítése és a világ költői újrateremtése, azaz a művészet „orfikus aktusa” (Pór Péter) – a tekintetek játékában, együttes munkában születik meg. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Nem kérdés: van ebben az egészben valami ijesztően akadémikus. Sciamma végső soron a szerelem és a művészet nagyszabású allegóriáját vezeti elő, felettébb szikár és száraz modorban – de paradox módon éppen a műtermi sterilitás és az elszegényített formanyelv szavatolja a film érzékiségét. Ebben az elcsendesült világban a kandalló sercegése az uralkodó hang, és a szigorú, szabályos közelkép a visszatérő látvány: arcok, mondatok és csendek felelgetnek egymásnak valamiféle klasszikus ökonómiában, s ha valaki elmosolyodik, vagy netán egy kártyalapot csap az asztalra, az valóságos robbanásnak hat. 

Sciamma képei tapintható textúrát adnak a festővászonnak és a színészek bőrének egyaránt – és mintha a rendező éppúgy lépésről lépésre, kameramozgásról kameramozgásra rajzolná meg ezt az érzelmi viszonyt, ahogy hőse ecsetvonásról ecsetvonásra halad a címszereplő portré elkészítésében. Ez az ízig-vérig „figuratív” film önnön működését föltárva halad előre, előttünk hozza létre a címszereplő képét és önmagát: egyszerre ábrázolja és analizálja ezt a szelídségében is világrengető románcot, s egymásra tükrözteti az alkotás és a szerelem folyamatát. 

De vajon hihetünk neki? Elvégre ez a Portré... könnyen azt a benyomást kelti az emberben, hogy a szerelem jobbára feszült és koncentrált munkát jelent, netán valamiféle konok és intellektuális kutatást, amihez szigorú tekintetek, precíz mozdulatok meg Ovidius-idézetek dukálnak. A kétségkívül lehengerlő fináléban a címszereplő nőt, a vágy tárgyát lájuk, ahogy Vivaldi Négy évszak című művét hallgatja: nem tudni, hogy a múltjára és a szerelmére emlékezik (hiszen festője egykor ezt zongorázta neki), vagy szimplán a művészetet élvezi – de zabolátlanul áradó arcjátéka, a könnyek, mosolyok és rándulások gyönyörű háborúja egyszerre ébreszt kételyt és hitet az ábrázolt érzelmek valódiságában. 

Címkék: Mozipremierek 2019