Macskák
2019.12.19.

Minden negatív kritika, amit előzetesen már olvashattunk a Macskák filmfeldolgozása kapcsán: igaz. A mozit karácsonyra időzített családi musicalnek szánták, de mutánsokkal teli biohorror lett. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Már az alapkoncepciónál el kellett volna, hogy bukjon Tom Hooper rendező vállalása. De legkésőbb az első CGI-képek elkészültekor, mondjuk akkor, amikor meglátja a stáb/stúdió Judi Denchet Old Csendbelenn szerepében, és egyből a farkasemberes horrorokra asszociál a látványtól. 

Uncanny valley, vagyis kísérteties völgy – ez a szakkifejezés ugrik be a nézőnek, ahogy a nyomasztóan szőrös, éneklő macskaemberek ellepik a vásznat. Az említett fogalom Masahiro Mori japán robotikaprofesszortól ered a hetvenes évekből, de egészen Freudig nyúlik vissza – Mori tulajdonképpen az osztrák pszichiáter elméletét finomította tovább és alkalmazta a maga korára. Freud 1919-ben A kísérteties címmel írt egy tanulmányt, amelyben arról értekezett, hogy a kísértetiesség érzetét azok a jelenségek váltják ki belőlünk, amelyek ismerősek ugyan a számunkra, de a pszichoszociális fejlődésünk során ismeretlenné váltak és elfojtás alá kerültek. Amikor újból felbukkannak az életünkben, a borzadály érzése is együtt jelentkezik velük – legyen szó tetszhalottakról, őrültekről, hasonmásokról, vagy hogy visszakanyarodjunk Morihoz, az emberre megszólásig emlékeztető robotokról. 

És hogy hogy jön ide az Andrew Lloyd Webber musicalje alapján készült Macskák? Úgy, hogy egészen kísérteties élmény, majdhogynem hátborzongató tapasztalat látni ezeket az emberi lábakban és kezekben végződő, testhezálló szőrruhákba csomagolt, az állati és az emberi lét között megrekedt négylábúakat, pontosabban kétlábúakat, merthogy csak nagy ritkán ereszkednek négy lábra. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 

A macska és az ember mutációjából született izék, akiknek a beteg keresztezés az arcvonásaiban is tükröződik (emberi orr, rúzsos ajkak, mozgatható cicafül, szőrös homlok) ráadásul nem is az egyedüli hibrid képződmények a filmben. Emberarcú egerek és csótányok (ők rajban is képesek repülni) szintén felbukkannak a történetben, amely Londonban játszódik, valószínűleg egy zombiapokalipszist követően, merthogy egyetlen teremtett lélek (értsd: Homo sapiens sapiens) sincs az utcákon se éjjel, se nappal (leszámítva a nyitó jelenetet, amelyben Victoriát, vagyis Francesca Haywardot kivágja a gazdája, mint macskát szokás). 

A film előrehaladtával a nézőben sorra fogalmazódnak meg a kínzó kérdések. Grizabellának (Jennifer Hudson) azért folyik állandóan a taknya-nyála, miközben énekel, mert macskanáthától szenved? Miért van a lánymacskáknak mellük? A kóbor kandúrokat előzetesen mind ivartalanították, azért nem látszanak az ivarszerveik? A Ben Mickering és Mindlevery (Danny Collins és Naoimh Morgan) testvérpárból hogy lehet Ben Mickering kandúr, ha a kalikó macskák egyébként mindig lányok? Gimb-Gömb (Rebel Wilson) vajon a bőre alatt is ruhát visel? Másképp hogyan magyarázható, hogy a film egy pontján fogja magát, lehúzza a macskabundáján a cipzárt, és a bundája alatt van egy másik bőre, méghozzá ruhákba csomagolva? Egyáltalán: bizonyos macskákon miért van tornacipő, magas sarkú, kantáros gatya, szmoking, bunda (értsd: kabát), miközben a legtöbb macska „meztelen”? Vagy mindegyikük bundáján lenne valahol egy cipzár, mint Gimb-Gömbén? 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Maga a történet egyébként nem túl bonyolult, amolyan X-Faktor válogatóshow cicáknak. A karmincabálon a macskák minden évben előadhatják magukat egy-egy dalbetét erejéig, hogy az egyszemélyes zsűri (Old Csendbelenn) eldöntse, melyikük nyeri a fődíjat, vagyis a kilenc élet mellé a tökéletes életet, valamiféle nirvánaszerűséget vagy mennybemenetelt (abba most inkább ne menjünk bele, hogy ez a plusz élet ezek szerint maga a halál). 

A legfrissebb hírek szerint a film látványvilágát itt-ott feljavították, vagyis létezik már egy update-elt verzió is, amelyben azonban egyáltalán nem küszöbölték ki a zavarba ejtő méretbeli aránytalanságokat a szereplők és a környezetük között. A macskák – összehasonlítva a filmben felbukkanó tárgyakkal és épületekkel – hol emberméretűek, hol viszont akkorák, mint a macskák a valóságban, vagyis nem érik fel például az ajtókilincset, csak ha felugranak rá. A karakterek érthetetlen elméretezése (alkotói szándékot nem igazán véltem felfedezni benne) a legjobban a vasutas macska, Elvis Trén (Steven McRae) dalbetétjénél szembetűnő. A kompánia a közeli képeken először macskaméretben botladozik a sínek között, majd a dal vége felé látunk egy totált is, és hogy-hogy nem, a társaság messziről is éppolyan jól kivehető. 

Az, hogy a macskatalpak időnként nem érnek a talajhoz, vagy az, hogy a háttér konkrétan átüt a szereplőkön, csak egy-egy újabb példa az igénytelenségre és/vagy a rohanásra. Látva ezt a közel két órát, inkább az előbbire szavaznék.  

Címkék: Mozipremierek 2019