Shaun, a bárány és a farmonkívüli
2019.12.21.

Az év leggyapjasabb animációja egyben a legszórakoztatóbbja is. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A britnél is britebb Aardman Stúdióról méltatlanul kevés szó esik (nálunk is, a Revizoron), pedig nívójuk alapján ott a helye a vezető animációs stúdiók, a Pixar és a Ghibli mellett. 1972-ben indultak, a sikert (és az Oscar-díjakat) a sajtimádó feltaláló és hűséges kutyája, Wallace és Gromit hozta meg nekik, de forgattak klipet Peter Gabrielnek (Sledgehammer), Nina Simone-nak (My Baby Just Cares For Me), és a Coldplaynek is (Daddy), és ők jegyzik az új évezred egyik legnépszerűbb animációját, A nagy szökést kamikázecsirkékkel újrajátszató Csibefutamot is.

Filmjeiket könnyű felismerni az egyéni gyúrású – tepsiszájú, csálé mosolyú – figuráikról, akiken szó szerint ott van az animátorok kézjegye, a száraz, angol humorról, az isteni burleszkről. Legnépszerűbb hősük most egy csibész bárány, Shaun, aki Wallace és Gromit mellett tűnt fel az 1995-ös, Oscar-díjas Birka akcióban. Ott még ártatlanul zabálta fel a hóbortos tudós újságját, 2007-ben indult saját sorozatában viszont már igazi csibészként lépett elénk, aki nem akart mást, csak kikapcsolni magát a moszatvégi farm unalmas hétköznapjaiból, amit persze a felügyelőkutya, Blitzer sosem nézett jó szemmel.

A párperces szkeccsekben főszereplő Shaun 2015-ben saját mozifilmet kapott, a saját mozifilm világsiker lett (erre vonatkozóan 106 millió dollárnyi bizonyíték lapul az Aardman kasszájában), így háromévnyi, őrjítően aprólékos munka (naponta másfél másodpercet animáltak a filmből) elkészült a folytatás, amelyben egy rakétaformájú, világló kis alien csöppen a moszatvégi farmra, aki persze nem akar mást, csak hazajutni. Az angol vidéken landoló űrlény nem újdonság sem Shaunnak (volt erre példa a sorozatban), sem a stúdiónak (Wallace és Gromit első kalandjában, A nagy sajttúrában egyenesen a Holdra lőtték ki magukat, pedig nem volt sajtból), sem pedig a nézőknek, akik ugyanezt a filmet látták már Spielberg rendezésében, úgy hívták, E.T., a földönkívüli.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A farmonkívüli nem ettől függetlenül, hanem épp emiatt szórakoztató, hiszen ahogy a Csibefutam a börtönfilmek, a csajozógép Darwint is felléptető Kalózok! a kalózmozik, az új Shaun a sci-fik szeretetteljes karikatúráját nyújtja. A 2001: Űrodüsszeia monolitja odaégett pirítósként, H.G. Wells benzinkútnévként bukkan fel, de az Érkezés, a WALL-E, és a Space Invaders is kap kikacsintást. Szokás mondani, hogy a mai animáció azt érti családi szórakoztatás alatt, hogy felváltva poénkodik, egyet a kölyköknek, egyet a szülőknek, de az Aardman filmjeiben épp az a jó, hogy mindenféle viccnél könnyű venni a lapot. Legalábbis a felnőtteknek: a gyerekek nyilván nem értik, mire utal, ha vakító fény árad a repülő csészealjból, miközben kilép az alien (a cinefil fejében ilyenkor Zsigmond Vilmos neve motoszkál, aki a Harmadik típusú találkozásokat fényképezte), a szülők viszont a legegyszerűbb burleszkpoénokon is nevethetnek.

A Shaun ugyanis nem céloz túlontúl alacsonyra, az anarchikus, csetlő-botló humort olyan nívón vezeti elő, mintha valamelyik Jacques Tati-filmet látnánk, kölyökkiadásban. Az első Shaunban, a városba tévedő és az ottani forgatagtól idegenkedő állatok történetében volt is valami a Playtime és Hulot úr érzelemvilágából, de közös pont az is, hogy tulajdonképpen Shaun is hangos némafilmekben főszerepel. Ellentétben a filmes állatok hosszú generációjával, a moszatvégi bárányok nem tudnak beszélni, sőt a sorozatban az emberi beszéd is érthetetlen halandzsa marad. Ez olyan parádés jelenetekre ad lehetőséget, mint amikor az ufóészlelést a krumplifaló hobó és kutyája ugyanazzal a mormogással meséli el a tévében, vagy amikor az űrlénynek és Shaunnak szavak nélkül kell tudatniuk a másikkal, ki ő és mit akar.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Bravúros, ahogy ezek a gyurmafilmek pusztán a képekkel mesélik a történetüket, amivel a szavakkal még hadilábon álló kis lurkók bizonyára mélyen tudnak azonosulni. Ahogy azzal is, hogy a Shaun-filmeket nem terheli még bonyolult jellemfejlődés, a Mimójához és Ubujához visszavágyó, tapsifülű alien sztorijába a legalapvetőbb érzelmeket csorgatták bele: honvágy, barátság, szeparációs szorongás. A Shaun-filmek receptje, hogy a csínytevő bárányok és a rájuk vigyázó kutya valójában egy családot alkotnak: az egyik a rosszalkodó kölyök, a másik a felelősségteljes szülő, akik az elején picit összezördülnek, végül viszont mindig segítenek egymásnak.

Shaunt a jópofa szájkifejezése és mardelesen emlékezetes kuncogása mellett azért is könnyű a szívünkbe zárni, mert minden szülőnek ideális kölyke ő: annyira vásott, amennyire kell, de a szíve a helyén van, és tudja, mikor lő túl a célon. A farmonkívüli pedig azért izgalmas, mert a csínytevő bárány új kihívással szembesül: a nála is játékosabb miniűrlény barátjaként az idősebb testvér szerepébe kényszerül, akinek némi felelősségérzetet kell növesztenie, hogy hazajuttassa a bolygójára a szivárványszínű alient.

Bár épp a messziről jött címszereplő dizájnja nem sikerült igazán érdekesre (a CGI-animációk túlpolírozott felülete köszön vissza benne), az animáció természetesen első osztályú, a gyurmamozgatás csúcsműve, és A farmonkívüli összességében is jobb, gördülékenyebb, jópofább, mint elődje. A poénok kellően pihentek, a történet egyben van, nem esik szét gegekre, a bevásárlóközpontban elkövetett, cukorkómás tombolásnak pedig garantált helye van az öröklistákon. Adja magát a következtetés: Shaunt nézni maga a felhőtlen karácsonyi kikapcsolódás.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019