Érdi Tamás zongoraestje
2019.12.19.

A Zongora-koncertsorozat december 13-i estéjén Érdi Tamás adott hangversenyt a Festetics-palotában. A zsúfolásig megtelt tükörteremben szünet nélkül játszotta el műsorát, amely Csajkovszkij Dumkájából (op. 59), Beethoven első, op. 2 no. 1-es f-moll zongoraszonátájából és Muszorgszkij Egy kiállítás képei ciklusából állt. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az „orosz rusztikus jelenet” alcímű Dumka zsánerdarab, amely a romlatlan egyszerűség reneszánsz tánczenei emlékeket előhívó nyitóképéből szinte észrevétlenül alakul át s fokozódik sziporkázó fényekkel és álmodozó epizódokkal tarkított, expresszív harmóniákkal telített, igazi romantikus látomássá. Érdi Tamás különösen szépen domborította ki a mű kezdetét követő, áradó fokozást, illetve az egész forma nagyszabású ívét, a darab briliáns hangszerszerűségét.
 
Beethoven első „igazi” – opuszszámmal is vállalt – zongoraszonátája, az op. 2-es sorozat másik két darabjával egyetemben, 1795-ben készült el, abban az évben, amikor Haydn, a szonáták ajánlásának címzettje, másodszor, ezúttal végleg hazatért Angliából. (Ezzel a művel kezdett el legkorábban, már 1793-ban foglalkozni Beethoven.) Haydn a nyomtatásban 1796-ban megjelent szonátákat bizonyára már kéziratban megismerte, nemcsak azért, mert neki voltak ajánlva, hanem már csak azért is, mert 1795 decemberében Beethoven Haydnnal együtt lépett pódiumra egy bécsi hangversenyen, ami szoros együttműködést feltételez közöttük. Ez alkalommal Haydn egyébként a londoni szimfóniák második sorozatából mutatott be hármat a bécsi közönségnek; ezeket a programban egy énekesnő fellépése és Beethoven C-dúr zongoraversenyének első – elveszett – változata egészítette ki, utóbbi természetesen a szerző szólójával. Mind a zongoraversenyt, mind az f-moll szonátát hallgatva megértjük, miért nevezte Haydn az ifjú Beethovent némi malíciával „nagymogul”-nak: nyilván azonnal felismerte a művészegyéniség rendkívüli súlyát, olyannyira, hogy még a féltékenységnek is mutatta bizonyos jeleit – ami Mozarttal kapcsolatban egyáltalán nem merült fel benne.
 
Érdi Tamás
Érdi Tamás
Érdi Tamás előadása elsősorban az f-moll szonáta fiatalosságát, hamvas báját emelte ki, ugyanakkor az öntörvényű, romantikus, felfokozott érzelmeket kifejező epizódokat is kellően aláhúzta. A nyitótétel magasba törő kezdőgondolata, gondtalan szökellése különösen könnyed és kecses volt, tisztaságot és ártatlanságot sugárzott. A hamarosan megjelenő és a tétel karakterét nyugtalanító-harcias elemekkel színező szinkópák viszont – úgy éreztem – nem egyszer valóságosan is nyugtalanok voltak, a súlyos középső hang sietős tendenciájával. Feltűntek viszont Érdi hangjának ismerős, kristályosan csengő színei, mindenekelőtt a mezzoforte és forte szakaszokban. A lassú tételben különös örömet jelentett a zenei szövet finom, áttetsző megszólaltatása, az expresszív pillanatok harmónia-érzékenysége. A III. tételt Beethoven Menuettónak nevezi, és ennek megfelelően hagyományos triós formát mutat. Karakterben azonban már inkább Scherzóról beszélhetünk – ezért érezhettük az előadás menüettnek megfelelő tempóját – és főleg karakterét – kissé talán öregurasnak. A zárótétel triola- és skála-tobzódása az első pillanatban nem hatott olyan feltartóztathatatlannak-őserejűnek, amilyennek megszoktuk – hamarosan azonban mégis eksztatikussá vált az előadás, körülzsongta, szinte elbódította a hallgatót, a himnikus zárás pedig nagy elhitető erővel, harmonikusan emelkedett ebből a varázslatos hangzásból magasabb, világosabb szférákba.
 
Muszorgszkij rendkívül sötét alaphangú oeuvre-jében – gondoljunk csak a két operára, A halál dalaira és táncaira vagy az Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményre – különleges helyet foglal el az Egy kiállítás képei sötét színeket sem nélkülöző, de szinte az élet teljességét felidéző, a világ sokszínűségét tükröző ciklusa, amely ráadásul a muszorgszkiji humor ritka pillanataira is lehetőséget ad. Formailag zsánerképek, zenei illusztrációk sorakoznak itt egymás után, a zenei megvalósítás komplexitása és ihletettsége – az oroszoktól sokat tanuló Debussy Images sorozatára emlékeztetően – messze túllép az illusztratív funkción, jelentékeny „abszolút zenét” hozva létre. Muszorgszkij esetében azután – „kötőanyagként” – ott van a szinte lekottázhatatlan metrumú ritornell, a „Séta” is, amely maga is minden alkalommal más karaktert ölt, így a szerzőtől szókatlan módon üde, energikus vagy kifejezetten derűs hatást keltve.
 
Érdi Tamás nem csupán tudatában van – természetesen – ennek a harmonikus sokféleségnek, hanem az eszközök széles skálájával is rendelkezik ahhoz, hogy mindezt plasztikusan érzékeltesse. A gnóm súlyos léptei, mellbevágó erejű akcentusai, az Il vecchio castello csengő-bongó hangzása, bűvös-merengő dallama telitalálatként szólaltak meg. Ólomsúllyal, valami elementáris félelmet és szánalmat keltve vonult el előttünk a Bydło nehéz ökrösszekere, a gazdag és a szegény zsidó jelenetében kiváló humorforrásként alkalmazta Érdi Tamás a Schmuÿle megjelenítését kísérő makacs hangrepetíciókat. És remek dramaturgiával építette fel a Con mortis in lingua mortua baljós-feszült-szorongó zenéjétől a Baba Jaga népmese-jelenetén át a Kijevi nagy kapu fényárban úszó tablójáig, a hazafiúi érzelmek kitárulkozó megvallásáig vezető utat. De utóbbiban is pontosan emelt ki egy fontos, ellágyuló pilanatot.
 
A két ráadás közül a Szkrjabin-etűdben Érdi előadásának imponáló költőisége és élettelisége érvényesült; Prokofjev Rómeó és Júliájának két részletében pedig – többek között – az a virtuozitás, amely persze a Muszorgszkij-interpretációnak is szilárd alapjául szolgált.  
Szerző: Malina János
Helyszín:  Festetics Palota,  Időpont:  2019. december 13.