A több mint 40 éve kerekedő, újonnan „Skywalker sagának” elnevezett, lánykori nevén Star Wars-filmekként ismert triplatrilógia háttértörténete legalább olyan színes, mint maguk a filmek. És bár sokan biztos jól ismerik, nem árthat feleleveníteni az utat, aminek ezzel a filmmel a végére érünk.
A 70-es évek végén, George Lucas által elindított fenomén, a Csillagok háborúja teljesen megreformálta a sci-fi kalandfilmek műfaját és vele a hollywoodi blockbuster receptjét is. 16 év kihagyás után a rendező visszatért a messzi galaxisba, hogy elkészítse az eredeti trilógia előzményeit, melyeket túlkomplikált cselekményszálaikkal és túlerőltetett számítógépes effektjeikkel már nem fogadott olyan kitörő lelkesedéssel a közönség. Állítása szerint űroperáját George Lucas mindig is kilenc filmként képzelte el. Így miután 2012-ben Hollywood új elsőszámú uralkodója, a Disney felvásárolta a franchise jogait, szinte azonnal meg is kezdték a munkálatokat Lucas történetének befejező trilógiáján.
A vezetői széket három sikeres sci-fi rendező, J.J. Abrams, Rian Johnson és Colin Trevorrov között tervezték egyenlő arányban megosztani, hogy szerzőkként saját stílusukat belegyúrva a modern kor számára is releváns Star Wars-filmeket alkossanak. Az események azonban nem a konzummonstrum számításai szerint alakultak. Az Abrams által rendezett nosztalgiafilm, Az ébredő erő után Rian Johnson kockáztatóbb, a franchise megszokott elemeitől eltérő folytatása, Az utolsó Jedik erősen megosztotta az eredeti filmek rajongóit. A stúdió így végül a biztonsági játék mellett döntött és inkább visszahozta az új trilógia kiszámíthatóbb, első filmjének rendezőjét, hogy állítsa újra pályára irányt váltott terméküket. Így történt tehát, hogy a simának semmiképpen sem nevezhető út befejező szakaszát J.J. Abrams vezeti le, egy hatalmas kanyarral. Bonyolult manőverei tisztán érződnek a filmet nézve. Címéhez híven a Star Wars kilencedik epizódja egy leginkább önmagával folytatott belső háború, ami két szembeálló kreatív koncepció között zajlik.
 Jelenetek a filmből |
A rendező sokszor a cinizmusba hajlóan állít vissza szisztematikusan mindent, amit közvetlen elődje eltörölt, a trilógia pedig ezáltal milliárd dolláros pingpongmeccsre kezd el hasonlítani. Ha Rian Johnson filmjének tanulsága az, hogy hagyd a múltat meghalni, akkor a Skywalker kora a ’járt utat járatlanért ne hagyj’ örök igazságát képviseli. Visszatérnek az első filmben félbehagyott cselekményszálak, elfelejtett karakterek kerülnek újra rivaldafénybe, miközben az előző epizódban behozott szereplők mind a kispadon landolnak.
Abrams nem kis feladatot vállal magára: amellett, hogy önmagában is élvezhető filmet szeretne készíteni, egy teljes epizód történéseit kell korrigálnia, és persze méltó lezárást adni negyven év történetmesélésének. Sajnos mindezt a lehető legkiszámíthatóbb és kézenfekvőbb módon, az eredeti trilógia rég halottnak hitt ősellenségének feltámasztásával teszi. A vele kapcsolatos, túlnyújtott expozíció pedig izzadságos munkával épít fel egy nyakatekert mitológiát, amit végül ugyan sikerül beilleszteni a nagy egészbe, erősen megkérdőjelezhető, hogy hozzájárul-e ahhoz bármivel is.
A rendező és Chris Terrio Oscar-díjas író által precízen kimunkált forgatókönyv kétségkívül a Disney neve alatt készült Star Wars-filmek eddigi legagyasabb termése. Az előző filmmel ellentétben ezt semmiképpen nem érheti az a vád, hogy nem használná ki maximálisan menetidejét. Mintha életveszélyes kerülőmanővert hajtana végre, úgy halad a végkifejlet felé, kínosan ügyelve rá, hogy közben mindent kipipáljon, amit rajongói elvárhatnak egy Star Wars-filmtől. Mivel a néző előzetes tudására alapoz, a történet nyaktörő tempó mellett is végig követhető marad, feltéve persze, hogy tisztában vagyunk Lucas filmjeinek klasszikus fordulataival. Itt ugyanis minden és mindenki visszatér, amire és akire csak számítani lehet. A stúdió és a rajongók elégedettségéért folytatott küzdelemben természetesen ugyanakkor valaminek vesznie kellett: a Skywalker kora esetében ez a karakterfejlődés volt.
 A képek forrása: MAFAB |
Az elbeszélést egyértelműen az akció dominálja, így miközben hőseink egyik kalandból szünet nélkül a másikba katapultálnak, személyiségük továbbépítésére természetesen nem sok idő jut. Egyedül a film két főszereplőjéről mondható el, hogy jellembeli fejlődésen mennek keresztül. A misztikus főhős, Rey (Daisy Ridley) és hasonlóan rejtélyes ellenpólusa, Kylo Ren (Adam Driver) közti kötelék az egyetlen szál, amit a film Rian Johnson előzményéből átvesz. És ez a film legizgalmasabb eleme is. Bár Abrams sikeresen hegeszti hozzá ezt is a semmiből varázsolt központi cselekményfonalhoz, egy pillanatra sem érezzük, hogy a szerkezet stabilan állna saját lábain. Mindenki megkapja, amire vágyik, a franchise pedig pontosan oda érkezik vissza, ahova George Lucas klasszikusai közel negyven éve már egyszer eljuttatták. Ahogy J.J. Abrams első Star Wars-filmje az 1977-es klasszikus struktúrája mentén haladt, a Skywalker kora cselekménye az eredeti trilógia befejező részét reprodukálja szinte az utolsó építőelemig.
Ezzel a lezárással pedig a Skywalker saga utolsó fejezetéből látványos, mégis üres nosztalgiautazás válik. Nem nevezhető teljes kudarcnak, de valódi sikernek sem. Egy jól bevált formula alapján gyártott kiszámítható és megbízható, de minden komolyabb innovációt mellőző szuperprodukció, akárcsak a stúdió által gyártott Marvel-filmek. Bár mindkét Disney-tulajdon egy fontos és régóta formálódó történetét zárta le az idei évben, a szuperhősök világa és a messzi, messzi galaxis csak most kapcsol át a következő fokozatra számtalan új mozifilmmel, sorozattal és multimédiás elbeszéléssel a horizonton. Mi pedig szemtanúi lehetünk, ahogy a két franchise új irányba tereli a Hollywoodban uralkodó üzleti modellt. Ha másban nem is, ezen a területen még képes lehet megidézni Lucas filmjeinek hatását az új generáció.