Hogy ki volt a középponti személyiség, azt ennek az eseménynek az esetében aligha kell találgatni: ha egy koncerten fellép Martha Argerich (1941), ott és akkor aligha lehet más az origó, mint ő. Így volt ez a Zeneakadémián is, a Takács-Nagy Gábor vezényelte Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenyén: valamiképp még abban a két számban is, amelyben az elmúlt hatvan év egyik legnagyobb muzsikusa nem lépett pódiumra, úgy érezhettük, befolyásolón hat, hogy párszor tíz méterre ott ül a művészszobában. Ha egyszer itt van az épületben, nem lehet másképp játszani, csak maximalista szellemben.

 

Martha Argerich

Ne legyünk igazságtalanok: Takács-Nagynak és a Tfirst Péter vezette, hosszabb ideje újjászületett LFKZ-nak Argerich nélkül sem esik nehezére a maximalizmus (ahogy a Rolla János vezette hajdani elődzenekarnak sem esett nehezére soha), ők ezt a mentalitást „belülről hozzák”. Kivált Takács-Nagy, aki a koncert két részének élén úgy vezényelte Mozart két művét: a „nagy” Esz-dúr szimfóniát (K. 543) és a Nyitány olasz stílusban becenevű G-dúr sinfoniát (K. 318 – szimfónia és sinfonia, tudjuk, nem ugyanaz), hogy közben minden kontrasztra, váratlan fordulatra, érzelmi és indulati megnyilvánulásra fogékony volt és együttesét is azzá tette, megmutatva muzsikustársainak és a közönségnek, hogy ez a zene csupa esemény, hogy mindig történik benne valami, s ezeket a történéseket érdemes átélnie előadónak, hallgatónak. Mi ez, kérdezhetnénk, ha nem Argerich szelleme? Csak hát azt is rögtön hozzá kellene tennünk: mi ez, ha nem Takács-Nagy szelleme?

Különleges koncert volt ez, amelyen nemcsak két zenekari kompozíció és egy versenymű hangzott el, de az első részben a nagy Mozart-szimfónia után kiürült a pódium, középre toltak két zongorát, és bensőséges kamarazene következett, nem kevesebb, mint hét tétel idejére. Színre lépett az est hősnője, Martha Argerich, honfitársával, a hozzá hasonlóan ősz hajú, Magyarországon nem ismert Eduardo Huberttel, hogy megszólaltassa először Schumann eredetileg egy különleges hangszerre, pedálzongorára komponált Hat tanulmányát (op. 56) Debussy kétzongorás átiratában, majd Debussytől az Egy faun délutánját, a szerző kétzongorás változatában. Ha Takács-Nagyot már akkor is Argerichhez illő embernek éreztük a maximalizmus és a temperamentum okán, amikor egyelőre a zongoraművésznő nélkül, csupán a zenekar élén lépett pódiumra, akkor Huberttel kapcsolatban sem kerülhette el figyemünket, hogy lénye nagyon is kompatibilis az Argerichével – de más okokból. Hubert egyáltalán nem tűnt temperamentumosnak, sőt maximalistának sem, viszont muzsikálásának rendkívüli oldottságával azt a benyomást keltette, hogy számára Argerich társaságában játszani a világ legtermészetesebb és legotthonosabb dolga.

 

Takács-Nagy Gábor

Úgy is játszottak: természetesen és otthonosan. Szinte elfelejtettük, hogy koncerten vagyunk, perfekt volt a hangszeres kidolgozás, de nem ez számított, hanem a tempókarakterek, hangsúlyok magától értődő jellege, a tagolás beszédszerűsége, a színek kifinomultsága. Mintha a két muzsikus csupán a maga örömére zongorázott volna együtt, bensőségesen – és mi titokban kihallgattuk volna ezt a meghitt kamaramuzsikálást. Bizonyára régóta ismerik egymást, bizonyára régóta muzsikálnak együtt, s ez magyarázza ezt a sallangtalan és póztalan, ugyanakkor könnyed tisztaságot és keresetlenséget. Ez nem feszes és indulatos zenélés volt, hanem lágy és elengedett. A közönség lelkesedésére válaszul két Piazzolla-darab szólalt meg ráadásként a duó előadásában.

Ha az első rész kétzongorás produkciója nem feszes és indulatos zenélés volt, hát annak is elérkezett az ideje, amikor a második rész fő műsorszámaként megszólalt Beethoven C-dúr zongoraversenye (op. 15) Argerich szólójával, Takács-Nagy és a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével. Itt aztán volt zengő hang, érces billentés, átvilágított faktúra, feszesség, pergés, sistergő indulat és vad iram a gyors saroktételekben – és vallomásos, meditatív megszólalásmód a lassúban. Argerich nemcsak azt mutatta meg, hogy a nyolcvanhoz közeledve egy régi, ezerszer játszott repertoárdarabot még mindig képes minden egyes előadás alkalmával frissen, az első rápillantás elfogulatlanságával értelmezni, de azt is, hogy életkorát meghazudtolóan ruganyos és karbantartott a technikája, amely alkalmassá teszi arra, hogy a mű minden energiáját felszabadítsa. Ez az előadás is nagy lelkesedést váltott ki, s a válasz ezúttal sem maradt el: a zongoraművésznő egy Scarlatti- és egy Bach-tétellel köszönte meg a kitartó tapsot.