A videoklipek és reklámfilmek világából érkező Michael Bay karrierjének legújabb módszere, hogy a 2-3 évente megbízhatóan érkező robotos filmjei közé személyes szerelemprojektjeit ékeli be. Ilyen mű volt a bűnöző testépítőkről szóló Pain & Gain, vagy a 13 óra című háborús film. Ezeket rendezőjük súlyos akciófétise mellett a filmek „felnőtt” célközönsége is jellemzi. Pontosabban mindegyikben központi szerepet kap a véres erőszak, a trágár beszéd és az explicit szexjelenetek. Legújabb gyártmánya is az utóbbi kategóriába tartozik és következő projektjeként már be is van sorolva egy Robopocalypse című beszédes nevű projekt. Ilyen egy rendező, aki nem szereti elengedni a jól bevált módszereket. Ez a konzervatív filmkészítési technika pedig azt jelenti, hogy stílusa, és filmjeinek témája gyakorlatilag semmit sem változott a kilencvenes évek vége óta. Mondhatni, megrekedt egy hiperaktív tinédzser fiú fantáziavilágában.

Legtöbb filmjével ellentétben, az első Netflixre készült Michael Bay-szuperprodukció viszont legalább nem veszi magát annyira komolyan. Az üres és jellegtelen forgatókönyv, a papírvékony karakterek és a talán minden eddigi filmjét felülmúló agyatlan erőszak- és látványorgia az önparódia magasságaiba (vagy mélységeibe) röpíti a 6 Undergroundot. És mindez már a Halálos iramban és a Végső állomás filmek túlmozgásos szerelemgyerekének is nevezhető első jelenetben kulminál. Egy Róma utcáin zajló autósüldözés a film összes promóciós anyagán gondosan elhelyezett élénkzöld Alfa Romeóval, az anyósülésről vicces beszólásokat eregető Ryan Reynolds, a fizika törvényeinek ellentmondó manőverek, percenként három halálos autóbaleset, néhány ledózerolt ókori emlékmű, parkour mutatványok, divatos popdalbetétek és több lassítás, mint a Mátrix-trilógiában együttvéve. Ez alatt a húsz perc alatt egy teljes filmre elegendő akciójelenetet kapunk, és mivel ennél több nem is nagyon van benne, itt akár le is zárulhatott volna a film.

Sajnos azonban nem így történt. Amint felrajzolódik a halvány cselekmény, fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, hogy ez a koncepció nem érdemelte meg egy nagyjátékfilm menetidejét. A Reynolds által alakított milliárdos tech-guru összeállít egy csapatot különleges szakértelemmel rendelkező (kétdimenziós) emberekből, hogy velük együtt megoldja azokat a problémákat, melyeket a globális geopolitika nem képes. Első közös küldetésükön egy közel-keleti állam szadista vezérével szeretnének leszámolni, hogy helyette demokráciabarát testvérét ültessék a trónra. A 6 Underground végeredményben tehát klasszikus amerikai világmegmentő fantázia, annak minden sekélyességével és sarkításával. Amikor pedig egy komolyan vehetetlen film olyan valós problémákat prezentál stilizálva, mint az elnyomó hatalomtól szenvedő polgárok, vagy gáztámadásban meggyilkolt gyerekek, majd szinte sértően egyszerű módszereket kínál ezek megoldására a könnyed szórakoztatás kedvéért, az hajlamos rossz szájízt hagyni a nézőben.

Ez az ízléstelenség, akárcsak a film legtöbb hibája, a rendező türelmetlenségére vezethető vissza. Úgy próbál meg történetet mesélni, hogy közben egy pillanatra sem hagyja lelassulni az eseményeket, mintha attól tartana, hogy elveszti nézője figyelmét, ha nem vág az arcába minden jelenetben egy erőltetett poént, vagy kirobbanó audiovizuális impulzusokat. Emiatt természetesen minden, amit a történet szintjén próbál bemutatni a közhelyek és a groteszkül sarkított üzenetek talaján ragad. Mintha egy autóreklám próbálna nagy életigazságokat megfogalmazni. Persze Michael Baytől valószínűleg senki sem a jó ízlést vagy a tapintatot várja, így az elejétől a végéig maximális fordulatszámon pörgő akció mondhatni pontosan az, amire a néző befizetett. Viszont sajnos még a racionalitás kikapcsolásával, puszta colosseumi szórakoztatásként kezelve sem lehet kielégítőnek nevezni ezt az élményt.

A szüntelenül érkező erőszakos ingerek, melyek kezdetben csak megmosolyogtató túlzásnak tűnnek, az első óra után mentális és fizikai kimerülést okoznak a koncentráló nézőben. Bay tehát céljainak pontosan ellenkezőjét éri el figyeleméhes alkotói módszereivel. Egy magas fordulatszámon pörgő akciófilmnek azonban nem feltétlenül kell, hogy a teljes szellemi kifárasztás legyen az eredménye. George Miller 2015-ös Mad Max: A harag útja pedig tökéletes példa erre. De mi az, ami miatt hasonló tempó mellett az utóbbit Oscar-díjra jelölt remekműként, Machael Bay idei alkotását pedig lelketlen zagyvaságként lehet csak emlegetni? Bár a kérdés egy többoldalas esszére elegendő gondolkodnivalót tartalmaz, leegyszerűsítve a válasz leginkább az egyszerűségben rejlik. Míg Miller képekben beszél, Bay narrációval rágja nézője szájába az evidens mondanivalót. Ami pedig az akciót illeti, a grandiózus látványhoz a Mad Maxnél precíz, követhető kameramunka és rendezés társul a 6 Underground rendezőjének átláthatatlanul kaotikus „Bayhem”-nek is emlegetett rendezési és szerkesztési módszereivel szemben.

Ami talán még ennél is fontosabb, Miller a disztópikus akciófilm történetében is szűk keretek közt tartja magát. Nincsen világmegváltó elitalakulat, nem próbál meg egyszerre nyolc különböző történetet felvázolni elnagyolva, és nem is játszódik minden jelenete a bolygó más-más szegletén. Rendezője tehát végig teljes uralmat gyakorol alkotása felett. Michael Bay és filmje ezen a területen teljesen elvérzik. A kontroll nélküli, öncélú káoszból mindössze fárasztó és legfeljebb háttérzajnak beillő zakatolás válik. E tekintetben viszont a Netflix tökéletes platform a film számára. Mosogatás, takarítás (vagy barkácsolás) közben a háttérben duruzsolva biztos könnyebben emészthető élményt nyújthat a 6 Underground.