For the Record 1.
2019.12.15.

Az önkormányzati választást – és Budapest, valamint számos megyei jogú város elvesztését - követő kezdeti, békülékenynek tűnő retorikát nemigen hittük el, és elég hamar világos lett, hogy bosszúállás következik, a kultúrában is. Íme. A SZERK.

Kulturális törvénynek nevezik – valójában a közvetlen politikai beavatkozás a célja. Koncepció, stratégia nemigen lelhető föl benne (bár sűrűn emlegetik), hacsak ezt nem tekintjük annak: „A kulturális kormányzat feladata, hogy ebben a helyzetben iránymutatást nyújtson a művészeti szférának a hazai és globális trendekhez való igazodás elősegítésére” (törvénytervezet). Ne képzeljük el, hogy a kulturális kormányzat az ő széleskörű globális ismereteivel továbbképzést tart majd a színházaknak arról, hogy mi van a világban. A törvényből ugyanis valaki – volt humorérzéke – ezt már kivette, ott ez szerepel: „Aktívan védelmezzék a nemzet megmaradásának, jólétének és gyarapodásának érdekeit.” Nem érdemes hosszasan elakadni ez utóbbi megfogalmazáson sem (nem a megmaradást, a jólétet, a gyarapodást, hanem ezek érdekeit kell védelmezni), mert egyrészt a kormányt jellemző harci retorika köszön vissza belőle (a migránsok,  Soros és az EU egyelőre nincs benne), másrészt de facto nincsen értelme.

Kulturális kormányzatról – pláne olyanról, amelynek van legalább halvány sejtelme bármiféle „globális trendről”, „stratégiáról” – nem beszélhetünk. Nemcsak azért nem, mert a területért felelős miniszter különös babonákat, százszor megcáfolt áltudományos állításokat és ódon közhelyeket tart kultúrának, hanem mert a kulturális államtitkárnak és csapatának mandátuma, cselekvési szabadsága bizonytalan és körvonalazatlan. Ami látszik: az eléggé vastag pénztárca és a stréber megfelelés a legfelsőbb instancia vélt szándékainak, mind intézkedésekben, mind kommunikációban. Mondhatni, hogy ez logikusan, törvényszerűen vezet ahhoz a hazugság-, csúsztatás-, elszólás-áradathoz, ami ezt a történetet, a kulturális törvény megszületését és elfogadását jellemzi, de el kell ismerni, hogy van azért benne krisztálytiszta vezetőszál: a politikai lojalitás. Ez világlik ki minden, pénzről szóló döntéssorozatból (erről is lesz még cikk), és minden törvényből, rendeletből, intézkedésből. Aki „a mi kutyánk kölyke”, az lehet rossz, tehetségtelen, vagy akár kártékony, meg fogjuk jutalmazni a lojalitását.

Nézzük a törvény körül felbukkant megszólalásokat.

Fekete Péter: „Nem felel meg a valóságnak az az állítás, mely szerint beszántásra kerül a Nemzeti Kulturális Alap.”

Ehhez képest, az alig egy héttel korábbi előterjesztésben: „Előterjesztés a Kormány részére az egyes kultúrstratégiai intézkedésekről. Az átalakítás ... a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) működésének, döntéshozatali mechanizmusának átszervezésében, az intézmény átnevezésében jelenik meg ... Az állandó és ideiglenes szakmai kollégium rendszer megszűnik... A szakmaiságot a Tanács tagjai – mint intézményvezetők -, illetve a fakultatívan létrehozandó szakmai bizottságok garantálják.”

Fekete Péter: „Soha senkinek az eszében meg nem fordult, hogy az NKA-t be kellene szántani.”

Ehhez képest elég szépen ki van dolgozva a tervezetben a bedarálás, és ahogy a törvény előkészítésében főszerepet játszó, nem túl régen fölkent, és fölkentségét hiperaktivitással megháláló kulturális főstratéga, Demeter Szilárd mondja: „Sokat gondolkodtunk rajta (ui. az NKA megszüntetésén), különböző modelleket dolgoztunk ki, de végülis megszületett az a politikai döntés, hogy most nem nyúlnak az NKA-hoz.” Értjük: most nem.

Fekete Péter: „Hazugság az az állítás, amely szerint a kultúráért felelős miniszter döntené el, hogy ki lehet az önkormányzati fenntartásban lévő színházak igazgatója.” Tisztán önkormányzati fenntartású színház nincsen – ezt talán Fekete Péter is tudja –, mert nem is lehet, míg az állam a budapestiek személyi jövedelemadójából másfél százalékot ad vissza a fővárosi önkormányzatnak, a többit lenyeli; volt kísérlet önkormányzati színház fenntartására, de megbukott. Vagyis ez a célkitűzés – miszerint háromféle színház van, illetve legyen: önkormányzati, állami, vegyes finanszírozású – cinikus, hazug, és képtelenség. Minden kőszínházat vagy csak az állam, vagy az állam és az önkormányzat közösen tart fent. Az állami támogatás nem jutalom, nem kegy, hanem az adófizetők pénze – azon adófizetőké is, akik nem a Fideszre szavaztak. Az állami támogatás legfőbb funkciója, hogy a jegyárak megfizethető szinten maradjanak. Az állami támogatásért cserében nem jár semmiféle beleszólás, befolyás, érdekérvényesítés. Legalábbis egy demokratikus országban. Amit önkormányzati fenntartású színháznak nevezünk, azok is kapnak „állami pénzt”, mégpedig természetesen. Vagyis Fekete részéről ez a mondás sanda, primitív csúsztatás.

Tervezet: „17. paragrafus: „a miniszter... előzetes egyetértési jogot gyakorol az önkormányzati fenntartású nemzeti előadó-művészeti szervezetnek vagy kiemelt előadó-művészeti szervezetnek minősített színház vezetőjének megbízása és a megbízás visszavonása tekintetében, ha a színház kapcsán (sic!) az önkormányzat az állammal közös működtetési megállapodást kötött.” Fekete Péter: „Senki nem gondolt soha arra, hogy professzor doktor Kásler Miklós nevezze ki a színházigazgatókat.” Csak arról nem esik szó, hogy mi van akkor, ha a miniszter nem ért egyet előzetesen a szakmai bizottság és/vagy az önkormányzat igazgató-jelöltjével. A törvénynek ez a része is homályos, és a legszélsőségesebb kormányzati akciókra biztosít lehetőséget. Meg fogjuk látni.

Fekete Péter: „Szikrája sem igaz annak az állításnak, mely szerint megszüntetésre kerül a független előadó-művészeti szervezetek állami támogatása, veszélybe sodorva ezzel a szervezetek létét.” „Soha a független szférának az ellehetetlenítésére soha a legkisebb gondolat sem született meg... addig, ameddig én államtitkár vagyok, a független szféra minden támogatást meg fog kapni.”

Cinikus mondás, akkor is, ha nem térünk ki bővebben annak a Fekete-levélnek a hangnemére, amelyben az államtitkár fölemlegeti, milyen bőkezűen szórta a pénzt az adott színházra. Mintha a sajátját adta volna, és mintha nem pofátlanul keveset adott volna. A tervezetben szerepelt a hatályban lévő előadó-művészeti törvény módosítása a függetlenekre vonatkozóan, miszerint megszüntetik a működési támogatásukat. Tavaly a független színházak és táncegyüttesek összesen 760 millió forinton osztozhattak, ennyit kapott a 77 nyertes pályázó (összehasonlításul: a Nemzeti Színház éves büdzséje közel kétmilliárd forint, és utoljára tegnapelőtt „vágtak hozzá” még negyvenmilliót).

És az indoklás: „nem lehet, hogy míg Európában vezető helyen vagyunk a GDP-re és a lakosságra jutó színház-finanszírozás mennyiségében, addig az államnak ne legyen semmiféle joga, hogy kontrollt gyakoroljon, beleszólási joga legyen a színházaknak a működésébe”. Pedig lehet, sőt, így kellene, hogy legyen: a pénzügyi gazdálkodás ellenőrzésén kívül semmiféle kontrollra nincsen joga az államnak. Ez az akarás – „nem lehet” – a kormányzati politika és kommunikáció teljes vertikumát jellemzi.

L. Simon László parlamenti képviselő – aki többször igyekezett már fölkapaszkodni a kormányzati szándék és kommunikáció sebesvonatára, és többször lepottyant róla – megmutatja, milyen a kontroll: „a Radnóti Színház III. Richárd című előadásának második felvonásában szereplő 10 perc kormánykritikának nincs helye egy Shakespeare-darabban”. (Tévedés ne essék: magánemberként természetesen gondolhatja ezt, de politikusként nem mondhatja.) Ugyancsak ő mondja: „ez a törvényjavaslat nem arról szól, hogy bárkinek meg akarná mondani a kormány, hogy miként gondolkodjon művészetről vagy kultúráról, és mit tartson jó, értékes műnek”. Hát pedig pontosan ezt akarja megmondani, mégpedig úgy, hogy az kap „állami pénzt”, aki a kormányzati irányvonalat követi. Nem feltétlenül a tevékenységében kell követnie – hiszen ebben a képesség hiánya, vagy más egyéb akadályozhatja –, hanem deklarációkban, politikai tartalmú buzgólkodásban.

Vidnyánszky Attila – akit a főstratéga Demeter mellett a törvény másik bábájának mondanak a Fidesz és a kormány szűk köréből rendre kibeszélő méltatlankodók – azt mondja: „én még attól sem félnék, hogy esetleg témák kapcsán prioritásokat nevezzen meg” a minisztérium. Nem félne.

Fekete Péter kulturális államtitkár szerint kétezer emberrel egyeztettek a törvényről: a Magyar Teátrumi Társaság (amelynek 70 tagja van, politikai alapon szerveződött egyesület, és kizárólag Vidnyánszky Attila hatalmi ambícióit hivatott legitimálni egy testület látszatával, amely érdemi munkát nem folytat), a Mozaik Művészegyesület (róluk tényszerű és aktuális információ, honlap, tájékoztatás nem lelhető föl a világhálón), a Szabadtéri Színházak Szövetsége, a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete, a Nemzetiségi Fesztiválok Szövetsége (lehet, hogy az államtitkár itt a Nemzetiségi Színházak Szövetségére gondolt?) vett részt az állítólagos egyeztetésben, ami nemcsak azért érdekes, mert túltengenek a névsorban a kézből etetett hívek, hanem sokkal inkább azért, mert nem vagy alig érinti őket az elfogadott törvény. Ráadásul a szúrópróbaszerű kérdezősködésünkre kapott válaszokból kiderült, hogy még ez sem igaz, de ennél fontosabb, hogy az államtitkár nem egyeztetett a fővárosi színházak azon részével, amelyek nem részei a Teátrumi Társaságnak, nem egyeztetett a Magyar Színházi Társasággal, a MASZK-kal, a Független Előadó-művészeti Szövetséggel, amely a legtöbb független színházat tömöríti. És nem egyeztetett azokkal az önkormányzatokkal sem, amelyek megszorongatását a törvény célozza. Szóval politikai egyeztetés (inkább talán tájékoztatás, ha ugyan egyáltalán bármi) volt, az államtitkár nem szakmai, hanem politikai alapon választotta ki a kedvezményezettek körét, akárcsak a különféle pénzek osztogatásánál. Ráadásul az úgynevezett „nemzetstratégiai intézmények” (hogy ennek a kultúrában mi értelme, leszámítva „a mi kutyánk irányadó, meghatározó, leglojálisabb és legerősebb kölykét”, azt szerintem ők sem tudják) listájáról kifelejtették az egész vidéket, jól megsértve-lenézve őket ezzel).

A törvény elfogadása a magyar parlamenti viszonyok és a képviselők korlátai ismeretében automatikus. Mégis sokakat felháborított, hogy Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője nyíltan leleplezte a parlamenti munka szavazógép- és a Fidesz képviselőinek bábujellegét, amikor a törvény végleges változatának elkészülte előtt ezt nyilatkozta: „a kormánypárti frakciók meg fogják szavazni a kulturális finanszírozásról szóló törvénycsomagot”.

Indoklásul a Katona József Színházban történt zaklatási esetet, a Gothár Péter-ügyet hozta fel. Fontos megjegyezni, hogy az álszentségéről és prüdériájáról – és mindezek mögött verbális és egyéb abúzusairól, pornó-botrányáról, fogdosásos fotóiról, vakkomondor-ügyeiről – elhíresült kormánypárti csapat kommunikációs főnöke, Habony Árpád alighanem ezt adta utasításba a törvény indoklásához. Tényszerűen egy szó sem igaz abból, hogy a Gothár-ügy és a kulturális törvény között bármilyen összefüggés lenne. Annál látványosabb a valódi ok: az októberi önkormányzati választáson számos városban, köztük Budapesten, az ellenzék győzelme. Bosszú, büntetés.