Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ACHTUNG, ACHTUNG!

Brecht: Kurázsi és gyerekei / Narratíva
2019. dec. 15.
„Na, most kell nagyon vigyázni”, ez jutott eszembe, amikor még el sem kezdődött a Kurázsi és gyerekei című előadás a Radnóti Tesla Laborban. A Narratíva nevű új független csapat első premierjére olyan közönség gyűlt össze, mintha az egész városban elmaradt volna minden előadás. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Pető Kata,  Fekete Ádám, a háttérben Váradi Gergely eh.
Pető Kata, Fekete Ádám, a háttérben Váradi Gergely eh.

Kezdjük ott, hogy a helyszín momentán a Radnót; ráadásul ők hirdetik az előadást, ami ugyancsak fontos támogatás, bár a támogatásról szólván meg kell említeni az Örkény Színházat is, és mindazokat, akik pénzt toltak a produkcióba, tekintélyes és nem nagyon rövid lista.

Folytatom azzal, amire a bevezetőben utaltam; a premierközönség igencsak „húha”: igazgatók, rendezők, színészek – és persze kritikusok, de ez „alapfelszereltség” – zsizsegtek az előtérben, jelezvén, és nem is önkéntelenül, hogy fontos dolog történik itten.

És valóban: összeállt négy rendező, nem is egészen a pályája elején, és az összeállásból Narratíva néven egy új színházi formáció született, független, csóró és szókimondó. Nagy szükség van rájuk, akkor is, ha nem ők az elsők, sem az egyetlenek e nemben; a függetlenség és csóróság terepén hely van még bőven, mondanivaló is akad.

Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita nevét ismerheti már a nagyközönség is, nemcsak a szakma. Az összeállásnak, alkotói társulásnak remélt hozadéka, hogy együtt többek – és némileg mások – lesznek, mint külön-külön; az egymásra hatás, az intenzív párbeszéd és közelség ígér némi izgalmat.

Az öröm és lelkesedés mellett nem hallgatható el, hogy nem kis nyomás is nehezedik a társaságra, épp a fentebb említettek miatt. Nagy a „hype”, nagy a várakozás, és mint hasonló helyzetekben láthattuk, nemritkán kevés a türelem. Pedig – ha jól látom – ez itt az építkezés eleje, inkább az alap, mint a falak vagy a tető…

Szóval Kurázsi és gyerekei, ez az első bemutató. Négy oldalról üljük körbe a Tesla játékterét, többnyire teremvilágítás van, csekély játéktere a világításnak, középen egy kibelezett zongora, ami még forogni is tud, pompás kocsija a Kurázsinak, és nem mellesleg elég nehéz forgatni ahhoz, hogy a karnyújtásnyira ülő közönség lássa, mennyire… A zongorában és alatta jól elférnek a kellékek, és ráadásul takargatni sem kell, hiszen az előadás hangsúlyozottan mutatja a maga színház-jellegét; ez kicsiben és nagyban is a koncepció része: Schnábel Zita tere Brechttel is, és a Narratívával is jól összefér.

Piti Emőke, Fekete Ádám
Piti Emőke, Fekete Ádám

Sprőd, nyers és kócos: ezek a jelzők jutnak eszembe az előadásról, és Pattantyus Dóra jelmezeiről is. Az előadást mondhatnám indulatosnak is, hiszen a rendezőt, Kovács D. Dánielt érzékelhetően feszíti valami ilyesmi, ezzel együtt semmi forszírozottság nincsen, nem fejeli meg a Brecht-féle v-effektet még egy elidegenítő gesztussal, hanem szépen – meghúzva bár – odateszi a Kurázsit. Aki most nem annyira mama – egyébként ez sem újdonság, legföljebb torzító memóriánkban él úgy, hogy ez a szerep idősödő színésznők jutalomjátéka lenne. (Csak hirtelenjében: Kováts Adél, Fullajtár Andrea, de még az ebben az előadásban is színre lépő Lázár Kati is fiatalon játszotta ezt a szerepet.)

Sprőd, nyers és kócos, mondom, és ebben Ungár Júlia fordításán kívül Bíró Bence dramaturgnak is szerepe van: „pacekba” kapjuk a történetet. A határozatlan Eilifet beszervezik katonának, aztán a gyámoltalan Stüsszit is; jönnek-mennek az orrunk előtt az ugyancsak lúzer rekrutálók, Kurázsi ellenkezik, jósol mindnek halált, de mindhiába. Kurázsi igencsak keskeny résen nézi a világot, nem csoda hát, ha az monokrómban játszik: hoz-e hasznot a kocsijába, vagy sem. Szereti a gyerekeit, persze, de a háborús hétköznapokban a túlélés diktál, nem a szeretet. Pető Kata olyan természetességgel teszi elénk ezt a hétköznapiságot – semmi sallang, semmi színésztrükk –, hogy könnyen kapjuk azon magunkat, hogy a mi szánkból beszél, a mi szavainkat mondja. Amikor a Pappal beszél, vagy a Szakáccsal, olyan nagyon igaza van, hogy ahhoz kétség sem fér. Ez a magától értetődőség  az alakítás és a rendezés sarokpontja, egyszercsak azon kapjuk magunkat a nézőtéren, hogy mindannyian „szem vagyunk a láncban”, eszköz egy felsőbb hatalom kezében. Együtt vagyunk magányosak Kurázsival, amikor rángatjuk tovább, körbe-körbe azt a rohadt szekeret, míg a színész-kellékesek bontani nem kezdik a színpadot.

Kurta Niké, Piti Emőke. Fotók: Mészáros Csaba. Forrás: Radnóti Színház
Kurta Niké, Piti Emőke. Fotók: Mészáros Csaba. Forrás: Radnóti Színház

Szóval Pető Kata igazán szépen építi föl Kurázsit, miközben körülötte leépül az élet és a család. Kárpáti Pál Eilifje az eszközember egyik archetípusa: ugyanazért büntetik, amiért korábban jutalmazták – semmit nem ért az egészből, ahogy Fekete Ádám Stüsszije is csak az orráig, és az őrizetére bízott pénzesládáig lát, ebbe hal bele. Egger Géza Papja túlélő élősködő, csak időben kell ruhát váltania. Hajduk Károly Szakácsa többet ért a világból, mint a többiek, de kisember-erejéből neki is csak a kiszállásra futja. Kurta Niké Yvette-je megrázóan pontos rajza a nem puszta túlélésre, de fölemelkedésre játszó típusnak – ez is milyen ismerős.

És akkor ott van Kattrin, a néma lány, Kurázsi eleven terhe, ballasztja és vigasza. Piti Emőke alakítása kiemelkedik a többi jó közül; nemcsak a beszédet pótló gesztusokkal és mimikával, hanem a jelenlét erejével is.

Majdnem a legvégén lép színre Lázár Kati, áll és beszél a játéktér egyik sarkában, súlyos, mint a lecsapni készülő végzet, egyenes, mint a felkiáltójel, amit Kattrin áldozata mellé biggyeszt.

Szóval rendben van ez a produkció, értjük, hogy nem múlt el a negyvenéves háború. Jók a színészek, jó a csapat. Mondom: most kell nagyon vigyázni.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek