Fekete karácsony
2019.12.13.

Ideológiai horror a Fekete Karácsony, amelyben pszichopaták helyett őrült patriarchák vadásznak íjjal, késsel és nemi erőszakkal a harcos feministákra. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

1977. Bob Clark, a világ első, de kevéssé ismert slasherjének (Fekete karácsony) rendezője, és John Carpenter, a világ második, de hírneve és hatása miatt az elsőnek tekintett slasherjének (Halloween) rendezője közös filmen dolgozik a Warnernek. 

Kávészünet van, vagy ötletelős míting talán, és Carpenter megkérdezi Clarkot: tervez-e folytatást zseniális horrorfilmjéhez. Clark nem tervez: horrort rendezni részéről taktikázás volt, mert a hatvanas évek Floridájában, ahol a szakmát kezdte, pornóval és horrorral lehetett a legkönnyebben bekerülni a bizniszbe, és a kettő közül a pornót nem tartotta vállalhatónak. Horrorkorszakán ’77-ben már túl van, később olyan (akaratlan) vígjátékokat forgat, mint a Minizsenik, a Karate kutya, vagy Stallone legendásan borzalmas musicalje, az Énekes izompacsirta. Ötlete azért van a Fekete karácsony folytatására: a gyilkost elkapják, elmegyógyintézetbe zárják, de megszökve visszatér a régi házba, és elölről kezdi a mészárlást. Ja, és úgy hívnák a filmet, hogy Halloween.

Bár a történet nem több jópofa anekdotánál (Clark valóban Carpenter későbbi klasszikusát írta körül, de a Halloween alapötlete és címe a producerétől, Irwin Yablanstól származik, aki már ’77 előtt megkereste vele a rendezőt), mégis sokat elárul arról, milyen alapvető hatást gyakorolt a Fekete karácsony a Halloweenre, és a slasher műfajára. Ebben az 1974-es kanadai horrorban Clark lefektette, és rögtön ki is forgatta a zsáner alapjait: az ő (és az eredeti forgatókönyvet író Roy Moore) képzeletéből pattantak elő olyan alapmotívumok, mint az arctalan sorozatgyilkos, a lánykollégiumi helyszín, az ún. final girl, aki végül legyőzi a szörnyet, és az is, hogy néha a gyilkos szemszögéből nézzük az öldöklést. (Ezek az E/1-felvételek két évvel a kézi kamera remegését kiszűrő Steadycam elterjedése előtt operatőri bravúrnak számítottak: Reginald Morris egy spéci, fejre szíjazható kameratartót fejlesztett hozzá, így az ő keze játssza – hideglelősen – a gyilkos kezét.)

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Máig kirívó az is, hogy Clark értelmes felnőttként kezelte az egyetemistákat, a sztorihoz még a legvéresebb fordulatok közepette is humorral közelített, és meg merte lépni, hogy homályban hagyja a gyilkos kilétét. Részben emiatt a film el is hasalt Amerikában, de idővel – jogos – kultusz épült köré, így a kétezres években nem kerülhette el, hogy szembetalálja magát a hetvenes évekbeli horrorklasszikusok leghatékonyabb gyilkosával: az eredettörténet-írási lázzal. Ahogy az Ómen, a Viaszmúzeum, vagy A texasi láncfűrészes, úgy a Fekete karácsony is megkapta a maga bugyuta, túlvéreztetett, minden rejtélyt kínosan megmagyarázó remake-jét, amely annak rendje és módja szerint meg is bukott.

Meglepő, hogy ezek után újra előbányászták a filmet, pláne, hogy a harmadik Fekete karácsonynak a címén és alapötletén kívül – rejtélyes gyilkos vadászik az ünnepek alatt egy lánykollégium lakóira – semmi köze Clark filmjéhez. Ami annyiból érthető, hogy az eredeti film konfliktusát ma még egy inkompetens rendőr is negyed óra alatt megoldaná, hiszen könnyű lenne kideríteni, honnan telefonál a skizofrén, a kagylóba szexuális fenyegetéseket és kivehetetlen hangokat gurgulázó sorozatgyilkos. De ez sem menti Jason Blum producer húzását, aki a legszebb exploitation-hagyományokhoz hűen egyszerűen csak felhasznált egy jól csengő márkanevet, hogy azzal adja el legújabb horrorfilmjét.

Ami nemcsak címében, de történetvezetésében is echte exploitation. Méghozzá ideológiai típusú, a Blumhouse stúdió más filmjeinek, A megtisztulás éjszakája: Választási év, vagy a daytoni és El Pasó-i iskolai lövöldözések és Trump felhorgadása után betiltott The Hunt nyomvonalán. A különbség az, hogy itt nem gazdag liberális kölykök vadásznak a Trumpra szavazó melósokra, hanem macsó, agymosott patriarchák a női egyenjogúságért küzdő feministákra. A 2019-es Fekete karácsonyt úgy kell elképzelni, mintha összeeresztenék az Index és az Origo kommentszekciójának legvérmesebb trolljait az ELTE koleszában, hogy nyíllal, késsel és karácsonyi égősorokkal vívott gladiátormeccsen rendezzék a nézeteltéréseiket.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A filmet író és rendező Sophia Takalt bevallottan az inspirálta, hogy úgy látja, két évvel a #metoo kirobbanása után kezdenek visszatérni a hatalomba a szexuális ragadozók, és úgy érzi, már nemcsak az egyes elkövetők, hanem a patriarchátus rendszere ellen kell harcolni, amely védelmet nyújt nekik. Nos, a feminizmus felől olvasni a Fekete karácsonyt korántsem elvetélt ötlet, hiszen már az eredeti filmben is az volt a dráma, hogy a hősnő abortuszra készült, de ez annyira nem tetszett a hagyományos nemi szerepekben gondolkodó barátjának, hogy szíve szerint otthonülő családanyává tette volna. Érzékenyen, reális érvekkel építette fel ezt a konfliktust az eredeti film, részben ettől is aktuális a mai napig. És ez az érzékenység és realitás hiányzik teljesen az új filmből.

Takal ugyanis halálosan komolyan gondolja azt, ami egyértelműen paródiának tűnik, és ezzel rövid úton hatástalanítja a filmjét. A 2019-es Fekete karácsony pont annyira félelmetes, mintha fapofával, irónia nélkül forgatnánk újra a Sikolyt, ami már huszonpár éve is azért működött, mert kiröhögte a slasher kiégett zsánerét, amelyben egy csuklyás-maszkos sorozatgyilkos egyetemistákat öldököl. A Fekete karácsony csak addig érdekes, amíg kiderül, mire megy ki a játék, mert a meglepően hosszú felvezetésben a rendező egészen drámai problémákkal, a nemi erőszak áldozatának helyzetével foglalkozik, akinek nem hisz a környezete, és a traumától, meg a poszt-traumás stressztől védtelen árnyként ténfereg a saját életében.

Az első óra akár szenzitív karakterhorror is lehetne az ő – Imogen Poots – drámájával a középpontban, de Takal végül a legostobább slasher-motívumokra egyszerűsíti az ideológiai küzdelmet, és végletekre, az elnyomó patriarchátus és a harcos feminizmus, a meghunyászkodás vagy háború ellentéteire redukálja az áldozat lelki életét. Mintha mindkét oldal önmaga legrosszabb sztereotípiájaként lépne elénk: az egyiken förtelmes, nemi erőszakoló macsók, a másikon a női szerzőket nem tanító professzort kapásból kirúgató feministák, akik között egy ideig afféle racionális közvetítőként jelenik meg hősnőnk, hogy a végére levonja a konzekvenciát, miszerint harcolni kell, mindenáron – és a háborús logika felvállalásával egy időben a Fekete karácsony is mélyrepülésbe kezdjen.

A film ugyanis se szatíraként nem képes működni, amelyben kinevethetnénk az előítéleteinket, a szélsőségeinket, se az ösztönént kielégítő, brutális exploitationként.  Amerikában 13 évre csökkentették a film korhatárát, hogy elérjék üzenetével a kamaszlányokat, így a kreatívan véres öldöklések egytől egyig a vágóasztalon végezték (ami bennmaradt, azt pedig feltűnően fantáziátlanul rendezték). De valószínűleg a piros karikás vágat sem csalogatná elő a katarzist, amit a hatalmával visszaélő férfiuralom megdöntése okozhatna, mert Takal olyan szélsőséges sztereotípiákban gondolkodik, és azt a torz, a másik felet démonizáló retorikát használja, amitől az ő filmje is pont olyan otromba lesz, mint a jelenség, amivel le akar számolni. Felejthető álremake-je egy eredeti, izgalmas, és bizony feminista horrornak.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019