Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KI KICSODA?

A Pannon Filharmonikusok a Müpában
2020. febr. 6.
Négy az egyben - hirdette a Pannon Filharmonikusok január 31-i hangversenyének programja, s mi még tovább finomíthatjuk az igen kedvező ajánlatot, hiszen ezen a koncerten két évszázad három zeneművét hallhattuk négy zeneszerző tollából, bár közben nem is hagytuk el a romantika terrénumát. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.
Ám fontosabb ennél, hogy hallhattuk egy jól ismert, de nagy klasszikusnak nem nevezhető zeneszerző üde és érdekes fiatalkori szerzeményét, egy nagy mestertől egy ritkán hallható csemegét, és egy jelentős remekművet egy másik nagy mester alig játszott átiratában. Mint a Pannon Filharmonikusok műsorválasztásában olyan gyakran, ezúttal is a kánon és az alig ismert állandó irizálásának voltunk tanúi. (Az eredeti és tanulságos programok összeállításában úgyszólván nemes versenyben áll a mostani dirigens, Bogányi Tibor a zenekar másik vezető karmesterével, Gilbert Vargával: egyikük a romantikára, másikuk a francia zenére koncentrál izgalmas koncertprogramjaival.)

Bogányi Tibor
Bogányi Tibor

De félre a rébuszokkal – a hangverseny nyitódarabja Sibelius 1892-ben komponált szimfonikus költeménye, a lakonikus című En saga volt. (Meglepő a svéd cím évekkel azután, hogy a svéd anyanyelvű Sibelius felfedezte magának és tanulmányozni kezdte a karél-finn ősmondát, a Kalevalát, s ezzel elindult a kulturális finné válás útján.) A darab – különösen az átdolgozott változat 1902-es bemutatója – jelentős sikert jelentett a zeneszerző számára, s a mostani előadás hallatán érteni is véljük a sikert. A határozott program nélküli darab bővelkedik a részben igen eredeti zenekari színekben és effektusokban: hol sejtelmes-látomásszerű, pianissimo zizegést hallunk, hol meg lovasok galoppját, varázslati szertartást vizionálunk, vagy éppen népünnepély zajlik előttünk. Bogányi Tibor érzékletesen bontotta ki a zene képszerűségét a zenekar segítségével, beleértve a mozgások, a gesztusok plasztikus érzékeltetését – ilyen módon valamifajta korát megelőző filmzeneként állítva elénk a hangkölteményt.

Csemegeként a koncert következő számára: Schumann op. 86-os, négy kürtre és zenekarra komponált Koncertstück-jére (a műsorfüzet szóhasználatával „versenyművére”) utaltam korábban. A különleges darab különleges feladatok elé állította a komponistát, amikor a szokatlan összetételű szólóegyüttes és a zenekar egyensúlyát kialakította, vagy kifürkészte az újdonságnak számító ventilkürt technikai lehetőségeit. Ez azonban a legkevésbé sem korlátozta abban, hogy ne alkosson ihletett és harmonikus művet; ebben bizonyára a kürtök puha és olvadékony, de együtthangzásukban egyszersmind ellenállhatatlanul áradó hangzása is inspirálta. Ha a darab azért szerepel oly ritkán a hangversenyek programján, mert négy kiváló kürtművészt, négy teljes értékű szólistát nehéz összeszedni, akkor ezt az akadályt a Pannon Filharmonikusok teljes sikerrel vették. Meghívták a kiváló Zempléni Szabolcsot első szólistának, a másik három szólamot pedig a zenekar kürtművészei, Varga Ferenc, Borbíró Máté (korábbi Zempléni-tanítvány) és Pétersz Árpád játszották. A négy művész hallatlanul összecsiszoltan, magabiztosan, egyenrangú partnerként muzsikált, valóságos érzéki élménnyé avatva az előadást. Elragadó volt a nyitótétel energikus, lendületes karaktere, a zenekarral tökéletes összhangban. A lassú tételben külön-külön is bemutatkozó kürtpárok megint csak imponálóan játszottak együtt, s mindebből csupán Zempléni Szabolcs egy-egy áradó szépségű kürtdallama emelkedett ki időnként. A zárótételben pedig a kürtök dús, négyszólamú hangzatai is átvették a zene könnyed, szökellő jellegét. A különleges mű előadása is különleges élményt jelentett.

Zempléni Szabolcs
Zempléni Szabolcs

A szünet után a következett a koncert legnagyobb súlyú és terjedelmű darabja, Brahms op. 25-ös g-moll zongoranégyese, ám nem eredeti formájában, hanem Arnold Schoenberg 1937-ben készített zenekari átiratában. Schoenberg azt nyilatkozta, hogy a hangszereléssel szigorúan Brahms stílusán belül igyekezett maradni – bár, ha ehhez nem tette volna hozzá azt is, hogy csak addig akart elmenni, ameddig „ő maga menne, ha ma élne” (ami, ha belegondolunk, bármire feljogosít), akkor is élnünk kellene a gyanúperrel, hogy egy olyan hallatlanul súlyos egyéniség, mint Schoenberg, alkatilag alkalmas-e arra, hogy a rendkívül nagyra becsült Brahms mellett mintegy árnyékban maradjon. A mű, amely így létrejött, mindenesetre távol áll attól, hogy összetéveszthessük egy valóságos Brahms-partitúrával, Schoenberg ugyanis hangszerelési eszközökkel, mintegy vastag színes ceruzákkal, aláhúzza azt, amit az általa csodált darabban fontosnak lát, és ezért fel akarja rá hívni a hallgató figyelmét. Brahms egyik szimfóniájában sem ír elő például kontrafagottot és tubát – itt viszont mindkettő jelen van, kettőzi a mély szólamokat, miközben a pikkoló is gyakran üzemel, felülről kettőzve a mindenkori dallamot. S mindehhez a hangolt ütőhangszerek is a 20. századhoz illő súllyal szerepelnek. Ez persze nem vesz el semmit az átdolgozás értékéből, az érdekességéből pedig még kevésbé – csak azt kell tudnunk, hogy a koncert címe valóban jogosan említ négy szerzőt, mert ennek a változatnak Schoenberg is egyenrangú szerzője.

Mindennek az előadó és a hallgató szempontjából főleg az a jelentősége, hogy a rengeteg rendkívül kényes, sokrétegű felrakás, a többszörös kettőzések nem mindennapi kihívást jelentenek az előadók számára. A Pannon Filharmonikusok remekül vizsgáztak ezen az erőpróbán is, és Bogányi Tibor széles formaíveket építő, mindig szervesnek ható vezénylésével, élvezetes és tanulságos élménnyel szolgáltak lelkes fővárosi közönségüknek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek