Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FRISS, EREDETI SZÍNEK

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar estje
2019. dec. 5.
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Purcell-ünnepet hirdetett bérletsorozatában a „brit Orpheus” és a nevét tőle kölcsönző kórus egyaránt kerek évfordulója alkalmából. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.
A november 28-i zeneakadémiai hangverseny műsorán a szerző két kiemelkedő vokális kompozícióját szólaltatták meg: a második, nagyszabású Szent Cecília-ódát („Hail, bright Cecilia”, Z 238) és egyetlen végigénekelt operáját, a Dido és Aeneast. A Vashegyi György által vezényelt együttes koncertmestere Simon Standage volt. Igen igényes és szép műsort hallhattunk, már csak azért is, mert a templomi és a színpadi kompozíciót összeköti egy feltűnő – és Purcellre rendkívül jellemző – sajátosság: mindkettőben három-három ismétlődő basszusra épülő ária támasztja alá a mű formáját; az opera leghíresebb száma, Dido búcsúja maga is ilyen passacaglia-ária.

Megyesi Zoltán
Megyesi Zoltán

A Cecília-óda remekbe szabott bevezető- és közzenékben bővelkedő, a kórusnak Händelt megelőlegező módon prominens szerepet biztosító kompozíció, amely a barokk kor emblematikus zenei karaktereit – csatajelenet, természeti idill, bravúrária stb. – sorakoztatja fel, mintegy képeskönyvszerűen. A képek gazdagságához és monumentalitásához, ahogy azt már megszokhattuk, a 20 fő körüli létszámmal éneklő Purcell Kórus járult hozzá a legerőteljesebben és legszuggesztívebben: Vashegyi György instrukciói nyomán magától értetődő természetességgel és hajlékonysággal formálták meg a legkülönbözőbb zenei karaktereket a monumentálistól a táncos könnyedségig. Csengett-bongott a nyitó- és zárótételben a kitűnő trombita-timpani trió, és a viszonylag kis létszámmal felálló vonóskar is gömbölyű, tartalmas hangzásban olvadt össze. Az oboapár megfelelően, a furulyakettős elsőrangúan töltötte be fontos feladatát. A continuo-szekcióban Baranyay Piroska különösen érzékeny, nüanszokban gazdag játéka még tuttiban is kivehető volt, de külön gyönyörűséget jelentett azokban a pillanatokban, amikor egyedül szólaltatta meg a continuo-basszust.

A szólistaként megjelölt nyolc énekesnek jutó feladatok igen különböző súlyúak voltak, a néhány hangnyi, kvartettben való megszólalástól több önálló áriáig-duettig. A darab hőse kétségkívül Megyesi Zoltán volt, aki egy tercett és egy duett mellett két áriát is énekelt, melyek egyike egy burjánzó díszítésekkel átszőtt, rendkívül virtuóz szám volt („’Tis Nature’s voice”). Emellett kellemetlenül magas is, hiszen nem is tenor, hanem kontratenor szólamról van szó – ezzel együtt Megyesi elemében volt. A többet szereplő énekszólisták közül Bárány Péternek a számára ideálisnál mélyebben fekvő szólamok jutottak, de zeneileg meggyőző volt, Melkovics Zoltán remek szövegmondással, ígéretesen világos, tiszta kifejezéssel énekelt. Kalafszky Adriána hangja sajnos határozottan nincs a helyén: valamilyen sajátos, sötétítős technikával, mintegy befelé képezi a hangot – kár, mivel zenei és kifejezésbeli eszköztára is érzékenyen differenciált. Összefoglalóan azt kell mondanom, hogy az előadásban elkelt volna több átütő énekes-egyéniség – ezt ez a mű éppúgy igényelte volna, mint a Vashegyiék által sorozatban játszott jelentős francia barokk operák.

Szutrély Katalin
Szutrély Katalin

A Dido és Aeneasban ebből a szempontból is javult a helyzet, miután színre lépett Szutrély Katalin, aki eleve súlyos énekesegyéniség, és főszerephez jutott Najbauer Lóránt, aki az Ódában még „kímélő” szerepkörben volt hallható. Persze a Dido főszerepei időben annyit jelentenek, mint egy átlagopera egyetlen áriája – vagyis különlegesen koncentráltan kell megformálni ezeket a szerepeket ahhoz, hogy átélhessük az operairodalom talán legtömörebb, viharos tempóban kibontakozó tragédiáját. Szutrély hatalmas hanganyaga nem mindig illeszkedik harmonikusan a barokk hangzásképbe; kiválasztása azonban ezúttal telitalálatnak bizonyult – egyrészt, mert igen szép pianókat, gyengéden-puhán megformált gesztusokat is hallottunk tőle, másrészt mert a tudatosan kordában tartott hang hatalmas elfojtott feszültségeket, nagyszabású jellemet sejtetett, s ez alakítását hitelessé és izgalmassá tette. A két címszereplő két drámai párbeszéde is rendkívül életszerű, magával ragadó volt, ami Najbauer színészi tehetségét is dicséri. Különösen tetszett a felsajduló fájdalmat szépen kifejező utolsó Aeneas-monológ, mint ahogy Szutrély teljesítményének is a búcsúária, abból is különösen a semmibe hulló utolsó piano jelentette a tetőpontját.

A kórus az operának is egyik főszerelőjévé tudott válni. Bárány Péter főboszorkányként itt hálásabb, kedvezőbb fekvésű szerepet kapott, s azt remekül, hatásosan, humorban sem szűkölködve formálta meg. Kalafszky Adriána pedig Pintér Ágnessel előadott duettjeiben jobban megtalálta a helyét. Végül pedig ki kell emelnem Vashegyi György által lendületesen, a megszokottnál jóval élénkebb tempóban dirigált számos tánc- és zenekari tételt; ezek úgy hatottak, mint egy frissen restaurált 17. századi festménynek a századok során rárakódott barnás fátyol alól előbukkanó friss, eredeti színei.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek