Ki látott engem? Lesznai Anna és Zoób Kati találkozása / Cifrapalota, Kecskemét
2019.12.06.

Lesznai Anna és Zoób Kati találkozása olyan természetes, mint ágon a levél. A hasonlat kissé szecessziós, nem véletlenül. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Valószínű, régóta érlelődött Zoób Katiban (aki mellett a PIM munkatársai, Török Petra és Szilágyi Judit voltak a kurátorok) a Lesznai Annával közös kiállítás gondolata, erre vall, hogy a tárlat átgondoltan fókuszál a szakmai és érzelmi találkozási pontokra. Aki ismeri a két művész munkásságát, biztos nem lepődik meg az összekapcsolódáson, akkor sem, ha az eredeti kiállítást nem látta tavasszal a balatonfüredi Vaszary-villában, s Kecskemétre sem tud elutazni a Cifrapalotába, ahová a tárlat szeptemberben beköltözött. 
 

A kiállítás nagyon illik a Cifrapalota szecessziós épületébe, amit Koczka István és Széki András látványtervezők maximálisan ki is használtak, nem csak a műremek, hullámvonalas ajtókat és ablakokat, de minden szegletet belekomponáltak az összképbe.  
 
Lesznai Anna (1885-1966) munkásságát a hazai szecesszióhoz kapcsoljuk iparművészként, s irodalmilag is odasorolható. Onagy Zoltán meglehetős fanyarsággal rangsorolja szépírói tevékenységét: „Belekóstolva írásművészetébe – szecessziós, túlbeszélő, túlragozó –, nem könnyű eldönteni, író-e, költő-e Lesznai Anna, vagy egyszerűen jóindulatú gazdag ember, aki irodalommal üti el az idejét, mert mi egyebet csinálhatna.” 
 
Az utolsó tagmondatba beleköthetnénk: hímezhetne és taníthatna, mondanánk, hisz ez történt valóban, bárhol élt, Budapesten, Bécsben, New Yorkban vagy a felvidéki Alsókörtvélyesen, ahol született, s később, amikor csak tehette, a nyarakat töltötte. Itt kezdett el hímezni, a családi birtokon szorgoskodó mezőkövesdi hímzőasszonyoktól tanulta el a technikát, s vette át a szorosan egymás mellé rakott motívumok rendszerét.
 

A jellegzetes Lesznai hímzések sokat megőriztek az ihlető forrásból, de legalább annyira el is szakadtak attól. Talán az Adynak hímzett párna a legismertebb műve (a tárlatban is ott van), ezen egy vázából, mint egy bőségszaruból, szinte zuhatagként ömlenek ki a virágok, s beterítik a teljes mezőt. 
 
Zoób Kati sem egy az egyben veszi át a motívumokat (most már Lesznaitól), csak egy-egy alakzatot ragad meg, s ülteti át – nem is ruhákra, főleg a rájuk boruló köpenyekre, amelyek nem csak a ruhákat emelik ünnepélyesebbé, de a nagy, lepelszerű felületeken (amelyeken szabadabban lehet komponálni, mint a testhez álló ruhákon) Lesznaihoz hasonlóan, iparművészként helyezi el a mintákat. Ő nem sűrít, épp ellenkezőleg, levegősen kezeli a felületeket, ám a súlyos, fényes alapanyagoknak köszönhetően, a hatás mégis az előd szellemiségéhez közelít. 
 
Tanítani kellene azt a folyamatot, ahogy a matyóból Lesznai, Lesznaiból Zoób Kati lesz. Igen, a forrás tiszta, de az átírás(ok)ban benne van a két művész autentikus személyisége és tehetsége, ami megakadályozza, hogy műveik népiesch-ek, ne adj isten, nemzethy-ek legyenek.
 
Lesznainak ilyesmi persze, még eszébe sem juthatott, hiszen Ady, Balázs Béla, Kaffka Margit és a Nyolcak festői mellett Bartókot és Kodályt is a barátainak tudhatta. („Jó generáció voltunk” – fogalmazott magukról naplójában.) Ők is itt vannak mind, ugyanis egy másik terem fala a szellemi-intellektuális-baráti kör portréfotóival van tele, s mellettük üveg alatt a Lesznai keze nyomát őrző, hozzájuk fűződő kötetek, távolabb a Lesznai által írt és illusztrált könyvecskék sorakoznak. 
 
Fotók: Cifrapalota, Kecskemét
Fotók: Cifrapalota, Kecskemét
Aztán egyszer csak Zoób Kati átveszi a szólamot. Az erőteljes színek világából átlépünk a fehérségbe, ami azonban nem monokróm. Annyi tényleg igaz, hogy az „ő termében” négy-négy, fehér ruhát viselő bábu néz szembe egymással, ám ruháik fehérségét a tervező megtöri. Az egyik bábusor földig érő, fátyolvékonyságú anyagból készült ruháit különböző forrású, s ennek megfelelően változó kalligráfiájú személyes szövegek borítják – melyek eredetije bekeretezve a szomszédos falakon lóg -, a szemben lévő sor fehér öltözékeire pedig (egy projektor segítségével) Lesznai színgazdag motívumai úsznak, mintegy a találkozás megpecsételéseként. 
 
Bár a tervezőtől eddig sem volt idegen, hogy a gyökereiről valljon, most a kiállításba helyezte a nagymamáját is. A történet, amit mellé írt személyes és érzelmi, e mélyfúrás láttán azonban a látogató számára nemcsak a családi szál fejtődik fel, de olybá tűnik, mintha e múltba nyúló gesztus egy kicsit Lesznainak is szólna. Ezt erősítik az egyik interjújában mondottak is: „Én nem akarok mindenáron újat mutatni. Meglévő értékeink szeretete, működtetése, használata legalább annyira modern, mintha valami rendkívül újszerűt találnánk ki.” 
 
Lesznai is a hagyományból indult ki, bár őt annak idején nem ez a kérdés izgatta a legjobban. Nő-művész mivoltát – legalább is kései naplóbejegyzése szerint – tudatosan vállalta, amiről például ezt vetette papírra: „Egész életemben nem akartam mást, mint nem férfiművészetet adni. Az asszony ne akarjon jobbat csinálni, hanem mást.” E mondat jócskán elmúlt hatvan éves, tetszik, nem tetszik, lehet vele vitatkozni, az iparművész Lesznai és a divattervező Zoób műveivel azonban nem érdemes.
 
Megtekinthető 2019. december 22-ig. 
Szerző: Ibos Éva