Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CAMUS-T KÉRJÜK A SZÍNPADRA!

Kompolthy Zsigmond: Pannon pestis – képzelt regény
2019. dec. 4.
A jelen ábrázolására Kompolthy Zsigmond a szatíra műfaját vélte a legalkalmasabbnak. Látószögét egy képzelt regényben találja meg, onnan veszi szemügyre a pannon haláltáncot. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

A politikai szatíra izgalmas és nagyon nehéz műfaj. Egy aktuális társadalmi problémahalmaz kifigurázása vitriolos gúnnyal egyrészt hálás fogadtatásra lelhet a kortárs közönség körében, másrészt nagyon nehéz olyan szöveget alkotni, amely nem merül ki az olvasókkal való bennfentes összekacsintásokban. Újabb komoly kihívásokat jelent, hogy olyan szöveg szülessen, amely az ihlető szituáció elmúltával is érvényes marad irodalmilag. Kompolthy Zsigmond érzékelhetően nagyszerű helyzetfelismeréssel és a legjobb szándékokkal gyürkőzött neki a Pannon pestis megírásának, de a végeredmény, úgy tűnik, egyetlen hibalehetőséget sem hagyott ki.

Ha arra gondolunk, hogy milyen aktuális jelenünk NER-hétköznapjaiban élni, akkor nyilván rengeteg jelző jut eszünkbe, például: felháborító, szégyenletes, megalázó, irritáló, félelemkeltő, frusztráló. És lehet, hogy csak sokadik körben ötlik fel bennünk, hogy nevetséges, illetve talán inkább groteszk. Mindenesetre fontos gesztusa a szövegnek, hogy újra tudatosítja bennünk: lehetséges olyan történelmi, ismeretelméleti és esztétikai perspektívába helyezkednünk, amelyből a NER izgága és kártékony sürgés-forgása (idegesítően) kisstílű és röhejes. Ezt a látószöget igyekezett megtalálni a szatíra egy képzelt regény műfajában, melynek abszurditását a Defoe-mottó is aláhúzza: „Valamely bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerű, mint bármilyen valóban létező dolgot valamilyen nem létezővel”. Vagyis egy abszurd helyzetet fogunk abszurd műfajisággal és azon belül is a tudatosan reflektált valóság abszurditásainak abszurd kifordításaival bemutatni. Ennyiből is érzékelhető talán, hogy a legfőbb probléma a szöveggel az, amit Esterházy Péter, és általa minden magyar állampolgár édesapja mindközönségesen úgy mondott, pontosabban sziszegett oda viháncoló gyerekeinek, hogy: „Sok”! Túlfeszített ez a szöveg, annyira túlhabzanak benne a megcsavarás, kifordítás, ismétlés, fokozás alakzatai, hogy célzott hatásukat, a felszabadító kiröhögést fojtják el, mégpedig csírájában.

Adott ugyanis egy Budapestre és vidékre széthasadt pannon, autokefál (azaz önfejű)  felvilágosult összkeresztény köztársaság, élén a Hőn Szeretett Párttal, azaz az Első Demokratával és Első Keresztyénnel. A fővárosban szakrális és laikus bürokratahálózat épült ki, az intézményekben és lakóházakban nyilvános gyóntatófülkék működnek, a munkahelyeken Három Perc Szeretet-összejöveteleket tartanak, a politikai elit tagjainak luxuséletmódját pedig az Intim Platform tetőzi be, mely alapvetően pedofilhálózatot működtet. A vidék passzív rezisztenciába vonul vissza, a fővárosban pedig néhány cinikusan okos értelmiségi közösség működik, kiemelkedő találkozási pontjuk a Hajnalcsillag (utalás Luciferre és Aurorára) kávéház. Találkozunk itt híres, kimeríthetetlen szexuális étvágyú íróval, meleg rendezővel és politikailag gyanús című szakdolgozatokat író, egyetemista rajongóikkal, sok kulturális és szexuális kalandot átélt ex-könyvtárosnővel és legfőképpen rengeteg, fölényeskedően sejtetett háttérinformációval, például vajon hol rejtőzik a félelmetes ellenzéki könyv, a Mein Kulturkampf, ki írhatta, ki fordította németre… Mindeközben pedig a neten mindenféle Gold-előtagú bloggerek idegenszívű szövegei szivárogtatják a pannon köztársaság kritikáját. Gondolom, már ennyitől is elpilled az olvasó, egyrészt túl egyszerű a legtöbb szereplő, gyűlöletkampány és irodalmi utalás azonosítása, az alapvetően kormánypárti vidék és ellenzéki főváros politikai polaritásának megcserélése, mely nyelvi összefüggésben ismétlődik a kormányhű Hunglish-pannonság és az ellenzéki magyar purizmus kontrasztjában, a kereszt(y)én(y) farizeizmus ragadozó mivoltának bemutatása. Pedig mindez csupán a szituáció, amelybe berobban a pestis (Camus-t kérjük a színpadra!), mégpedig felturbózva: van egy dobbantós-mutogatós-hörgős-fülből-véres habot-lövellős fajtája, amely azonnal öl, és van a fülvérrel fertőzöttek kicsit későbbi, úgynevezett Sámson-öngyilkossággal megfejelt ámokfutása. A hullák hegyekben állnak, a fertőzötteket stadionokba különítik el, a vélt fertőzöttek sárga csillagot kapnak, egymást érik a tömegverekedések, karhatalmi lövöldözések, feljelentések, fosztogatások. És mindezek tetejébe még kapunk jó pár paranoid konspirációs konstrukciót: a Mein Kulturkampf írója a miniszterelnök, akinek csupán irodalmi strómanja az ellenzéki író, akinek német fordítója a meleg rendező, az elhárítás tisztjei egymást öldösik, vajon hány darabba vágták a kivégzett Első Keresztyén holttestét… Mindaddig tart az őrült haláltánc, míg egy félőrült öregember által a regény elején megjövendölt égi kéz (vagy kard), azaz a végítélet, pontosabban a népharag véget nem vet az egésznek, hogy az egyik túlélő hősünk becsukhassa maga mögött házának, oppardon, az elbeszélésnek kapuját.

És ha esetleg van olvasó, akinek a fentiekben vázolt szájbarágás kevés volna a jóból, kap még ráadást is, pl. allegorikus leírást a pannon pestisről: „Nem szemtől szembe, hanem mintegy álarcok mögé rejtőzve, a mások kezével gyilkol. … Endogám epidémia. Önfertőző. De nem gondolja, hogy éppen így, ezzel a sunyi aljassággal, ezzel az öngerjesztő és önfertőző gyűlölettel a miénk? Velejéig a miénk.” Vagy poétikai útmutatót: „Ez a közös rettegés persze eggyé kovácsolhatta volna a folyamatos szeretetkampány révén az egymás iránti gyűlölettel eltelt lakosságot, de ez nem történt meg, hogy miért nem, az hosszabb elemzést igényelne, amire azért sem vállalkozunk, mert azt reméljük, krónikánk egésze adja meg a választ”.

Sajnos, kínos lett ez a szöveg, s nem kevésbé kínos a szintén túl kézenfekvő kritikai észrevételeket felsorakoztatni, pl. hogy az irodalmi szöveg akkor működik jól, ha nem elmagyarázza, hanem megjeleníti tárgyát, hogy a mértéktelenül túlhajtott, kézenfekvő utalások kioltják az olvasó szellemi együttműködésének motivációját, hogy a poénhalmozás megöli a hatást, hogy a kifordítás kifordításainak kifordítása a történetszálak összegubancolódásához vezet, hogy a túl sok toposz sorjázása unalmat szül.

Pedig van a szövegben tematikus és kompozíciós ötlet rengeteg, és az olvasó el is mereng pl. azon, hogy mi lett volna, ha például a Hajnalcsillag közönségének veszedelmes viszonyaira fókuszálunk, vagy ha proliszempontból íródik meg a történet, nem beszélve mondjuk egy groteszk eposz műfajáról… És hogy az olvasó is írjon egy közhelyet: a kevesebb több lett volna.

Mindeközben pedig óhatatlanul eszébe jut ellenpéldaként Parti Nagy Lajos Hősöm tere című, 2000-ben megjelent politikai groteszkje, mely a NER-t mintha kígyó-, bocsánat, galambtojás korában már megjósolta volna a Tisztabúza Éjszakájára készülő, valóság-referencialitást bebúzagumizó Tubica Cézár és körének rémregényével, mely irodalmisága révén mindmáig élvezhető, sőt, manapság talán még hátborzongatóbban.

Kompolthy Zsigmondban rengeteg tiszteletre méltó indulat és írói ötlet van. Érdeklődéssel várunk tőle remek publicisztikákat vagy egy újabb nekifutást a politikai pamflet vagy szatíra műfajában.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek