Interjú Czukor Balázzsal
2019.12.21.

Czukor Balázs negyvenéves színész. Vagyis már inkább rendező. Az AlkalMáté Trupp idei nyári bemutatójának alanya, tárgya, címszereplője volt. Amikor találkozunk, épp ráfordul a főpróbahétre a Játékszínben, ahol a Teljesen idegeneket viszi színre. A hétvégi premier utáni hétfőn kezdi próbálni Tatabányán a Vonat elé leguggolni című darabot. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: Már a tavalyi évadban is négyet rendezett, aztán idén is. Egyikből ki, másikba be. Ez szakmai mohóság vagy anyagi kényszer?
 
CzB: Inkább az utóbbi. Mivel a feleségem még otthon van a hároméves kislányunkkal, kell az évi négy rendezés a család megélhetéséhez. De jól is esnek a különböző színházakban a nagyon különböző feladatok, amiket kapok. Problémát inkább az okoz, hogy még nem jöttem bele, hogyan kell intézni, szervezni, tervezni, a rendezői működést. Például, hogy ki hív fel kit, akár annak érdekében, hogy egy jól sikerült munkának folytatása legyen a továbbiakban. 
 
Arra gondol, hogy Pécsre, ahol tavaly az Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című előadást rendezte, nem ment vissza idén?
 
Czukor Balázs
Czukor Balázs
CzB: Arra a legkevésbé, mert a próbafolyamat végén erős konfliktus támadt köztünk Rázga Miklós igazgatóval, így nyilvánvaló volt, hogy nem megyek vissza a későbbiekben. Nagy kedvvel mentem pedig, vonzott Peter Handke darabja azért is, mert készítettem ehhez hasonló, szavak nélküli előadásrészt, ami különleges szabadságot adott. A pécsi előadás nagy szereplőgárdát igényelt, így nemcsak színészek vettek részt benne, hanem táncosok és kórustagok is. A próbafolyamat közben szembesültem avval, hogy a színházban mennyire erős a hierarchia, amit sért, ha vegyes összetételű a szereplőgárda.
 
Számomra mindig hangsúlyos, hogy megismerjem, kikkel dolgozom együtt. Az egész rendezői munka egyik legizgalmasabb része a színészekkel való munka. Érdekel, hogy milyenek, mik az erényeik, amiket érdemes megcsillantani, mennyire inspiráljuk egymást, hogyan jutunk el együtt az végeredményig. De valahogy ez Pécsett nem sikerült, nem voltak túl jó ötleteim, a társulat meg nem igazán tudott mit kezdeni az anyag adta szabadsággal. Így a próbafolyamatban feszültségek keletkeztek, amiken aztán az igazgató személye nem enyhített. Így jutottunk el a premierig, és aztán az elköszönésig. Sajnos hiányzott valami lényegi abból az előadásból, ami a korábbi munkákban benne volt. 
 
Tatabányára viszont visszahívták. Ott tavaly Az üvegcipőből rendezett figyelemreméltó előadást, amelyben Szabó Irma kiscseléd álmát láttuk. Erre a befejezéskor jöttünk rá, amikor az utolsó képben felébredt Irma, aki az első felvonás végén, Sipos Lajos műbútorasztalos délutáni alvása közben szenderedett el.
 
CzB: Mert nem tudtam elhinni ezt a Molnár Ferenc-mesét. Kompromisszumos darabválasztás történt: Crespo Rodrigo igazgató egy másik színdarabot szeretett volna, én is másikat, aztán félúton kiegyeztünk Az üvegcipőben. Azzal kezdtem a próbákat, hogy elmondtam kétségeimet a történet kapcsán, ennek ellenére a színészek bizalommal, kreatívan és inspiratívan fogadták az elképzelésemet. Mivel nekem új volt, hogy egy nem általam választott darabot kell megrendeznem, nem is igen igyekeztem rendezőnek kiadni magam. A próbákon inkább elmondtam, hogy mit találok érdekesnek az anyagban, és inkább csak kérdeztem, hogy közösen találjuk meg a megoldásokat a jelenetekre. De arra jöttem rá, hogy ebben a drámában a mondatok több síkon hatnak, ezért akadt olyan kettős, amit nem is szerettem volna, hogy rögzítsenek a színészek, hadd szülessen meg minden este az aznapi állapotukból. Szerette a közönség a produkciót, és meghívták a Városmajori Színházi Szemlére is, ahol különdíjat kapott. Pécsről feszülten érkeztem Tatabányára, de ott kisimultam. Örömmel megyek vissza a Jászai Mari Színházba. Kiváló alkotótársakra számíthatok, s bizonyára érdekes munka lesz a Vonat elé leguggolni, amely Réczei Tamás József Attila-darabja.
 
A Teljesen idegenek a Játékszínben, ami most készül, az is egy másfajta dolog. 
CzB: Abban pont az az izgalmas, hogy nem társulatban folyik a munka, hanem sokfelől hívták össze az adott szerepre a legmegfelelőbbnek ígérkező színészeket. Elég profi társaság jött össze (akiket nem mellesleg egy nagyon profi háttér támogat), ennek élvezem bizonyos előnyeit: gyorsak – hamar tudják a szöveget – és fordulékonyak. Erős állítás maga a darab, így nem láttam szükségesnek különösebb koncepciót felhúzni rá. Éppen elég volt megfejtegetnünk a figurákat. Jók a szerepek – mivel majdnem mindenki hazudik. Az egyetlen komoly nehézség, hogy alapjában véve mégiscsak egy filmadaptációról van szó – emiatt kissé ódzkodtam tőle –, és valamivel később indul be a dráma, mint az a színházban szokás. De azt hiszem, ezt sikerült áthidalnunk. Összességében véve igen jó, érzékeny anyag. Öröm rajta dolgozni.
 
A legutóbbi munkái közül a KV Társulattal készített Médea is nyert egy fesztiváldíjat, a szegedi Thealteren – a klasszikus téma megkérdőjelezhetetlenül mai megközelítéséért, így szólt az indoklás. Szóval az már világos, hogy vannak jól sikerült színrevitelei, vannak kevésbé jók, de mindenképpen túljutott rendezőként a kezdeti „botladozáson”. Még nem mondta, miért hagyta el a színpadot, miért váltott a színészetről a rendezésre.
 
CzB: A rendezés nekem jóval nagyobb szabadságot adott, mint a színészet. Nem bírtam elviselni a színészettel járó kiszolgáltatottságot. A kezdeti rendezésekben nem maga a munka, hanem inkább az volt nehéz, hogy azok az előadások, amelyek Szombathelyen, Jordán Tamás alapvető bizalmának köszönhetően megszülettek, nem futották be ott azt a pályát, amit befuthattak volna. Személyes konfliktusok miatt egyszerűen alig játszotta a színház, pedig sikeres és egyben kísérleti előadások voltak. De jólesik, hogy most már valamelyest terjed a hírem, és máshonnan is kapok különböző felkéréseket. Az egyébként nem egyedi eset, hogy egy-egy produkció fájdalmasan kevés nézőhöz jut el. Ott volt tavaly a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban Jeles Andrástól A boldog herceg, vagy Pécsen a k2-től a Mecseki tigris. Mindkét előadás lenyűgözött, de mindkét előadásnál egyfajta szorongás fogott el, hogy sajnos nem fogják annyian látni, mint amekkora közönséget és szakmai támogatást érdemelnének.
 
Czukor Balázs, AlkalMáté Trupp
Czukor Balázs, AlkalMáté Trupp
Filmezni filmezik, de színházi színészként egyetlen terepe maradt: az AlkalMáté Trupp. Melyik volt ebben a hosszú bemutatósorozatban a kedvenc előadása?
 
CzB: A Gál Kristóf. Ő ott kinyílt teljesen.
 
És a Czukor Balázs?
 
CzB: Nem igazán volt képem arról, hogy milyen legyen az előadás, és azt sem tudtam, mennyire dolgom, hogy legyen képem róla.  Persze szerettem volna, ha másféle előadás születik, mint az eddigiek. Például szívesen vettem volna, ha a színészi pszichével foglalkozunk. Lehet, hogy a nézők nem nevettek volna annyit, mint szoktak, de valahogy fontosabbnak tartottam volna a szakmánk okozta frusztrációkról beszélni, mintsem a magánéletem eseményeit felsorakoztatni. Az osztállyal való találkozások egyikén elhangzott, talán szólhatna arról az előadás, hogy én hogyan látom a világot. Korábban az előadások az osztály kreativitásán és önálló munkáján alapultak, iróniával jelenítettük meg az épp adott szereplő életét. Őrlődtem, hogy domináns akarjak lenni, vagy dőljek hátra és hagyjam, hogy a többiek a szokásos módon dolgozzanak. Ott volt a rendezői énem, és nem tudtam, engedjem-e beavatkozni vagy ne. Aztán az egyik jelenet azzal a főiskolai konfliktussal foglalkozott, amikor Máté Gábor, az osztályfőnökünk emlékezetesen leteremtett. Ennek felidézése tulajdonképpen most is konfliktusba torkollt. Szóval keltett bennem rossz érzéseket a próbafolyamat. De aztán amikor már játszottuk, megbarátkoztam az előadással. Elvégre ez is egy Czukor Balázs volt. 
Szerző: Stuber Andrea