Az ír
2019.12.08.

A mozi klasszikus rajongóin kívül talán csak a képregények fanatikusai várhatták jobban Scorsese új rendezését: most végre ők szólhatnak be a film nagy öregjének a 210 percen át hömpölygő Az ír miatt. A vidámpark kontra klasszikus mozgókép szkanderben az utóbbi hívei kaptak nem kevés muníciót. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Kínos is lett volna, ha Az ír pont annyira rossz, mint amennyi keserűség fűtötte Martin Scorsese pikírt megjegyzéseit a Marvel képregényfilmes termékeiről, amelyeket lazán csak vidámparknak nevezett. Olyan vurstlinak, ahol a színészek ugyan mindent megtesznek, hogy ne csak a puszta trükkökről szóljon az alkotás, ám a látványosság végül mindent felülír és maga alá gyűr. 

A sajtó hosszú ideig cikkezett az afférról, és úgy tűnik – szándékosan vagy akaratlanul – ennél jobb reklámot nem is lehetett volna csapni a Netflixre forgatott (és rövid időre a mozikban is vetített) alkotásnak. Hiszen így tényleg mindenkit érdekelt a film: kit azért, hogy jót nevessen egy élő dinoszaurusz manírjain, kit azért, hogy jót bezzegezzen a képregények kárára, és remekműként kezeljen minden egyes beállítást.

De hova álljanak akkor a belgák?

Azok, akik szerint a Jokerrel új időszámítás kezdődött a képregényfilmek univerzumában, és akik nem minden hömpölygő mozit tartanak eleve hibátlannak pusztán azért, mert alaposan kidolgoz minden érzelmi rezdülést és körültekintően felépít minden csúcspontot. 

Kétségtelen, hogy Scorsese új eposza kedvelt témájában (hogyan szövi át a szervezett bűnözés az életünket, hogy néz ki belülről a maffia) messze nem átlagos mozi. Sőt: sok szempontból ennél is több. 

A film világát oly sokáig meghatározó színészgeneráció (Pacino, De Niro, Pesci) talán utolsó lehetősége arra, hogy megmutassák, mitől döglik a légy a vásznon. Mit jelent egy hús-vér karakter felépítése, hogyan lehet kevés gesztussal többet adni, hogyan kell hallgatni és mit jelentenek a sorsdöntő pillanatok, amelyek után egy ember élete már sosem lesz ugyanolyan. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az írben ez a generáció megint a csúcson van. Mintha semmit sem öregedtek volna, legalábbis a tehetségüket illetően. Itt persze nyitni kell egy zárójelet. Semmit sem öregedtek, de ez nem jelenti azt, hogy visszafiatalodtak volna. Csakhogy Az ír – igazi nagyeposz módjára – Frank Sheeran teljes életét meséli el, attól a pillanattól, hogy teherautósofőrként apró stiklikkel kezdte, majd írként az olasz maffia egyik legfontosabb bérgyilkosa lett, végül az öregotthon ártalmatlan lakója, aki Istennél keresi azt a megváltást, amit a családja nem tud megadni neki. 

Ehhez az ívhez hol fiatalítani, hol öregíteni kellett a főbb szereplőket. Az utóbbi még megoldható egy jó maszkmesterrel, a fiatalításhoz pedig számítógép kell, éppen olyasféle trükk, ami a „vidámparkokat” tartja el. De most nem is morálisan akarok ezen rugózni, hanem hogy nem könnyű megszokni a digitálisan fiatalított, ráadásuk kék szemű De Nirót, s ez bizony túl sokszor dobott ki a filmből, túl sokszor tűnt úgy, mintha saját maszkját viselné egy álarcosbálban. A jó hír viszont, hogy mindezt van időnk megszokni, a 210 perces játékidő elmossa a néző szinte minden ellenállását.

Nem mondom, hogy helyenként nem vontatott Az ír, de a kritikusok állandó fordulatát sem akarom elővenni, miszerint könnyedén ki lehetett volna vágni belőle (egy órát nem, de fél órát biztosan, s akkor már majdnem a Casino méretére szelídült volna). Az írnek igenis jót tesz ez a komótosság, a többszörös keret, hogy tényleg mindenre, minden kis apróságra és mellékszereplőre van idő, hogy senki sem lesz puszta folt vagy biodíszlet a filmben. Van idő arra, hogy a tévében pergő események felidézzék a történelmi hátteret, hogy lassan – és megint – szinte már családtagként kövessük a maffia viselt ügyeit, és a végére már tényleg úgy tekintsünk a sok vizet zavaró személyek kiiktatására, mintha a másnapi ebédet beszélnénk meg. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az, hogy morálisan mennyire jó vagy rossz, hogy szuperbűnözők nőnek a szívünkhöz a történet empatikus elmesélése miatt, lehet problematikus etikaórán, Scorsese erénye ugyanakkor mégis az, hogy tényleg közel hozza őket hozzánk. Ahogy megkedveltük a Nagymenők és a Casino maffiózóit vagy A Wall Street farkasainak csaló brókereit, úgy érzünk mély szomorúságot Az ír „hőseinek” bukásakor, ami legtöbbször erőszakos halált jelent. Ám Scorsese abban is felülmúlhatatlan, hogy elhisszük neki: ebben a körben a rák vagy az idő sokkal szánalmasabb halált jelent. Mert ahogy nincs igazán öreg rocker vagy balett-táncos, úgy nincs igazán öreg gengszter sem. A kivételeket most hagyjuk.

Olyannyira nem zavaró Az ír hosszúsága, hogy a film végén érzi az ember, hogy bár már mindent tud, még egyszer leül majd a képernyő elé. Egy-két csúcsjelenetet ugyanis nem lehet elégszer megnézni. Például Sheeran verzióját Jimmy Hoffa halálára, ami olyan hitelesnek tűnik, hogy akár igaz is lehet (hiába dicsekedtek már mások is azzal, hogy ők ölték meg a hírhedt szakszervezetist). Al Pacino és Robert De Niro közös jeleneteit talán csak Joe Pesci és De Niro összjátéka pipálja le, akik között olyan összhang jön létre már az első képkockáktól, hogy azt nem lehet sem tanítani, sem megmagyarázni.  

De ha nem a játékidő, nem a karakterek felépítése, nem a csúcspontok hiánya, akkor mégis mi miatt lesz mégis némiképp csalódás Az ír? Talán az élessége miatt. A Casinóban a Nicky Santoróval való leszámoláshoz fogható alig van Az írben, pedig itt is bővelkedünk vérben, golyóban, bosszúban. De még az az élesség sincs meg, ami a maga módján A Wall street farkasait jellemezte. Szerencsére kevés van belőle a Némaság ráérősségéből és elmosódottságából is. Ott lesz a helye Scorsese legjobb művei között, de nem ez az életmű csúcspontja.      

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék: Netflix