Azt hittem, kevés könnyebb dolog létezik, mint recenziót írni a Lányok és asszonyok aranykövéről. Tévedtem. Mégpedig azért, mert egyik oldalon a mennyekbe dicsérném, mert nem lehetett letenni, izgalmas, érdekes, tele kis történetkékkel, mintha pletykálkodnék, minden, amit olvastam, kicsit ismerősnek tűnt, de nem annyira, hogy unjam, épp ellenkezőleg, mintha régi ismerősökről hallanék újra. Szóval érdekelt, amit olvastam. Másrészről viszont, úgy éreztem, valami mégse kerek. Pontosan ez a „már hallottam valahol” érzése zavart egy idő után, és az, hogy láttam az utat, a kanyarokat is, csak az nem volt elég világos, hova fogunk eljutni.

Hugonnai Vilma (1847–1922), az első magyar doktornő indítja, és leánya, Wartha Vilma halálhíre zárja a kötetet. Ami közte van, rengeteg érdekes információ, többé-kevésbé rendszerezve, mégis mintha töredékes lenne. Talán azért, mert egy történet annyi felé beilleszthető, ide is tartozhat, meg oda is, és a szerző nem mindig tudja eldönteni, hol is lenne a legjobb helye. Ettől aztán az az érzése lehet az olvasónak, valamiféle anekdotafüzér került a kezébe, amit majd még ki kell fejteni. Úgy tűnik, ez a lebegtetés Szécsi Noémi sajátos stílusa, így működött előző két kultúrtörténeti kötete is.

A Lányok és asszonyok aranykönyve Szécsi Noémi harmadik, a budapesti úrinők hétköznapjait bemutató kötete. A három nővér közül a legidősebb A budapesti úrinő magánélete (1860–1914-ig) (Géra Eleonórával közösen) 2017-ben született. A középső, A modern budapesti úrinő 2018-ban. Mindkettő Európa-kiadvány. A legkisebb lány sokban hasonlít nővéreire, ami testvéreknél nem szokatlan. Ezzel csupán azt jelzem, hogy a három könyvben – nyilván elkerülhetetlenül – vannak átfedések. Nem csoda, hiszen mindhárom kötet középpontjában ugyanaz a társadalmi réteg áll, csak más-más időpontban más aspektusból. Az ihlet mind a három kötetnél egy tőről fakad: bemutatni olvasmányosan, ugyanakkor forrásművekre (levéltári kutatásokra és szakirodalomra) hivatkozva a hétköznapok életét női szempontból, úri családoknál. Az első két kötetben a cím kijelöli az időhatárokat, az elsőszülött nagyjából a boldog békeidőben éli szorosan (és egészségre ártalmasan) befűzött, percre beosztott, árgus szemekkel figyelt életét. A másodszülött a két világháború között virágzó modern úrinő, szakít a Nagy Háború előtti hagyományokkal, első sorban megszabadul a mídertől, tanul, sportol, rúzst használ, új, kisebb lakásba költözik, van víz, villany, gáz a lakásában, háztartási munkáját gépek segítik (és a cseléd, ha nem is mindig bennlakó), több a szabadideje, kevesebb a gyereke.

A legkisebb testvér mind a két nővérétől kap levetett ruhát, de újra is telik. Sok szó esik a nőkkel kapcsolatban az oktatásról, az otthonok beosztásáról, a higiéniás helyzetről, öltözködésről és szabadidős tevékenységekről, új motívumként megjelenik a gyógyfürdő a kórház és az elmegyógyintézet, de ez a történet már alapvetően a test körül forog.

Aki elsőnek a Lányok és asszonyok aranykönyvével találkozik, csak az újdonságot fogja észrevenni, és szinte biztos, hogy érdeklődéssel fordul majd az előző két könyv felé is. Jó családból való úrilány mindahány, mindenképp érdemes a figyelmünkre. A három kötet hasonló munkamódszeren alapul, a kötet szerzője (szerzői) egykorú újságcikkek, regények, korabeli naplók, visszaemlékezések és levéltárakból előkerült magániratok alapján idézi meg fővárosban élő úrinők hétköznapjait. Mivel ezekhez a hétköznapokhoz szervesen hozzátartozik a cseléd, valamelyest betekinthetünk az ő életükbe is. Sokuknak nem sokban különbözik a sorsuk Édes Annáétól.

A Lányok és asszonyok aranykönyve címe alapján azt ígéri, elsősorban szépség, egészség, termékenység és szexualitás lesz a témája, de nem tud elszakadni a korábbi kötetekben már megszerzett anyagtól, szóba kerül tehát a lakások kialakításának módosulása, az ezzel járó higiénés változások, a cselédekkel kapcsolatos problémák, és az oktatás helyzete (a menstruáció (is) teszi a gyengébb nemet tanulásra alkalmatlanná).

Ez a kötet Hugonnai Vilma orvosi feljegyzéseire, az orvosi szaklapokban megjelent szakcikkekre, illetve a fiatal lányoknak, nőknek adott egészséggel kapcsolatos tankönyvekre támaszkodva dolgozik. Az első doktorasszony feljegyzései érdekfeszítő kordokumentumok. A kötet elsősorban a női test és lélek sajátos egészségügyi problémáit veszi sorba, a havi tisztulást, szüzességet, szülést, menopauzát, és ezek társadalmi (úri középosztálybeli kezelését, pontosabban azt, hogy viszonyulnak ehhez a férfiak (mint a társadalom döntésképes résztvevői). Ehhez idézi Kóbor Tamást (1867–1942) és a lánya, Noémi (1896–1959) naplóját, Justh Zsigmond (1863–1894) segítségével vezet körbe bennünket egy tébolydán, így tudjuk meg részben azt, hogy a kielégületlen nők hisztériáznak, és azt is, ha valaki a családnak nem tetsző kapcsolatba óhajt lépni, könnyen az elmegyógyintézetben (hülyék intézete, ahogy a korabeli köznyelv nevezte) találja magát. Ami így-úgy köthető a szexualitáshoz, egészséghez, de mégiscsak árván lóg egy cérnaszálon, és nem nagyon tudjuk, mihez kezdjünk az amúgy érdekes információval. És felbukkan a sármos Bródy Sándor (1863–1924) is, akinek műveiből igen sokszor idéz Szécsi Noémi. A Kóbor-Justh-Bródy triász mellett megjelennek még a tanácsadó orvosok is, akik mind férfiszempontból tárgyalják a nőket, a velük szembeni elvárásokat, kritikákat, dicséreteket. A másodlagos, irodalmi forrás elemzését támasztják alá aztán az elsődleges forrásnak számító orvosi cikkek, bejegyzések, valamint a női naplók, levelezések, anyai intelmek, lányoknak asszonyoknak szóló segítőkönyvek – szerzőik férfiak és nők -, szerkesztői levelek, többek között Tutsek Anna tollából.

A könyv kiindulópontja az az alapvetés, hogy a nőket elsősorban külsejük, illetve termékenységük alapján értékelte a társadalom. Eladandó áru a női test (és itt nem csupán a külsőről, a változó szépségideálnak való megfelelésről, hanem a testi funkciókról van szó), amely sokkal fontosabb szerepet kap a női sors alakulásában, mint a férfiaké a sajátjukban. Szó esik arról, mi jelentette a századfordulón a tisztálkodási minimumot, ki fizette meg a középosztálybeli lányok szüzességének árát (cselédek, prostituáltak, esetleg már férjes úriasszonyok), miért számított lázadónak az a nő, aki biciklire pattant, kit lehetett jól eladni a házassági piacon, milyen érzelmi és fizikai sokkra számíthatott a nemiségről semmit nem tudó tisztességes úrilány, hogyan állapították meg a terhességet, hogyan változott a szépségápoláshoz való viszony, mettől meddig maradt látható a világ számára az úrinő, és hogyan változtatott ezen az a tény, hogy saját jövedelemmel rendelkezett. A szerző összehasonlítja a polgárasszony helyzetét a cselédjével vagy a munkásnőével, (a polgárasszony terhesség alatt és a szülés után kímélje magát, ugyanez a női törékenység nem vonatkozik a magát saját keresetéből eltartó, nem a középosztályhoz tartozó cselédekre és munkásnőkre).

„Ha nem is megdöbbentő – hiszen sejtettem –, de lehangoló felismerés volt, milyen nagy különbséget tettek az alsóbb és felsőbb társadalmi osztályba tartozó nők teste között. A dolog sokféle megnyilvánulására csak egy példa: a felsőbb osztálybeli várandós nő testét a széltől is óvni kellett, de az alsóbb osztálybeli nő terhesen is ugyanúgy végezte a tőle elvárt fizikai munkát, hiszen «megszokta», így azt gondolták, nem árthat neki”, fogalmaz egy interjúban Szécsi Noémi. Reméljük, innen folytatja, lesz a témáról további mondanivalója, nekünk pedig  további olvasnivalónk.