Lőrinc László: 25 szelfi az Árpád-korból
2019.12.05.

Anakronizmus a köbön. Hiszen hogy is csináltak volna szelfit az Árpád-ház uralkodói és udvartartásuk népe? Egészen biztosan lesznek, akik blaszfémiának érzik majd ezt a kötetet, a belakott ikonok megcsúfolásának, vagy éppen a tanulás szent folyamatát féltik majd tőle. Ez elkerülhetetlen. KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

Rögtön az elején kezdjük egy személyes vallomással: sosem érdekelt igazán a honfoglalás és az Árpád-kor története. Nem utolsósorban azért nem, mert annyira kevés megbízható kapaszkodónk, hiteles forrásunk van erről az időszakról, és annyi mítosz, magyarázat, értelmezés, kitalált hagyomány rakódott rá – nemcsak napjainkban (mikor a történelemformálás egyre inkább sajátosan posztmodern iparággá válik), hanem már az egykorú feldolgozásokban is. Még az egyetemen is többször futottam neki a rémesen hangzó középkori szigorlatnak (aminek apropóján az egyik nyelvészetprofesszorom mindig a kínzókamrákkal élcelődött), mivel a nemzetközi részt alaposan tudtam, de a magyar tematikánál rendszeresen elvesztem az Andrások és Bélák tengerében.

Történészként leginkább a 20. század első fele foglalkoztatott, és bár a szigorlatot végül csak sikerült abszolválnom, ma sem hinném, hogy az átlagosan művelt olvasónál jobban ismerném az Árpád-kor történetét. Ha úgy tetszik, felvilágosítandó célközönségként tekintettem magamra, mikor Lőrinc László könyvébe – 25 szelfi az Árpád-korból – belekezdtem. Ugyanakkor világos, hogy a könyv nem ötvenéves történészeknek íródott, akik a modern politikai radikalizmusok mozgalomtörténetét kutatják, hanem tizenéves diákoknak, akik a hivatalos tankönyvek unalmával, valamint (ritkábban) a dúsan burjánzó félismeretekkel és komplett tévhitekkel küzdenek.


Szóval, amolyan kontrollcsoportként megkértem tizenegyéves lányomat, hogy ő is olvassa el a kötetet, és mondja el a véleményét. Nem meglepő, de más tetszett (és kisebb részben nem tetszett) neki és más tetszett nekem, bár voltak közös metszeteink. 

Kezdjük a rajzokkal, hiszen „szelfikről” van szó. A lányom szerint „viccesek, de nem így képzeltem el őket”. Nekem rögtön az jutott eszembe, hogy mennyire hasonlítanak a 15 évvel ezelőtt jókora vihart kavart „Hungarikum” című rajzfilmsorozat szereplőihez – és hogy azok a rajzfilmek is (bár szigorúan 18 éven felülieknek szóltak) milyen üdítően pimasz, formabontó módon álltak hozzá a magyar történelemhez. És persze még az is, hogy egyáltalán nincsenek (nem is lehetnek) hiteles ábrázolásaink az Árpád-kor neves és névtelen szereplőiről, így ezek a viccesen sematikus képek, amelyek amúgy jól belakott, bajuszos-varkocsos sztereotípiáinkat tükrözik, teljességgel megfelelnek a történelemábrázolás elvárásainak (egyetlen „hiteles” portré van a kötetben, ami viszont minden fejezetben visszaköszön: a szerzőé, és az bizony kifejezetten hasonlít). Ja, és szerintem is elég viccesek.

Nézzük a formát. Az Árpád-kor valós és elképzelt (illetve valósnak elképzelt) figurái Facebook-beszélgetésekben jelennek meg, csetelnek, civakodnak, tréfálkoznak és édelegnek a virtuálisan virtuális valóságban a könyv lapjain. Persze, itt a valós személyek is többé-kevésbé kitaláltak, „történeteik” nagy része utólagos kompiláció, legenda, egykorú fakenews és bulvár, és a kitalált figurák is anyagszerűek, valódiként mozognak saját világukban. Egykor létezett királyok, főpapok, országurak és historikusok társalognak sosemvolt Árpád-kori sztereotípiákkal. Hiszen – sajátos történetírói távlat – szűkös és megbízhatatlan írott forrásaink szinte kizárólag a történelem „nagy alakjairól” szólnak: gondoljunk bele, hogy Gertrudis, Bánk, II. Endre történelmi személyek voltak ugyan, de Tiborcot Katona Józsefnek kellett kitalálnia.

Ám az áltörténelmi történelem többnyire üdítően találó kommentfolyamából meglepően szétágazó információkhoz juthatunk. Így például Gizella bajor hercegnőről, I. István király feleségéről viszonylag is keveset tudunk: ismerjük családját, életkorát a házasságkötéskor, a korabeli celebmédiából tudjuk, hogy anyósa, Sarolt „erős egyéniség” volt, úgy tudjuk, hogy Gizella szeretett hímezni, és végül biztosan állíthatjuk, hogy 1911-ben a katolikus egyház boldoggá avatta, majd 1996-ban ereklyeként tisztelt jobb karját Passauból Veszprémbe hozták, ugyanakkor, amikor Budapestről oda érkezett a Szent István ereklyéjeként tisztelt „Szent Jobb”, hogy sajátos kézfogót tartsanak, afféle kilencszeres égi lakodalmat. Minderre utalások történnek a csetelésben, amelyben a szerző a tudottak alapján felépít egy vélhető karaktert, majd pedig gondosan szétszálazza, hogy mi az, ami konkrét ismeret, és mi az, amit elképzelhetünk – és ezzel is illusztrálja, hogy e két halmaznak az adott korszakra vonatkozóan milyen tág közös metszete van.

Ez a játék mind a kettőnknek tetszett, bár voltak fenntartásaink – eltérő okokból. Én jórészt éppen a Facebookon végzem szövegiparosi tevékenységemet, míg a lányom számára ez már egy elavult platform. Jobban kiment a divatból, mint a reneszánszát élő hátrafelé nyilazás. Emlékszem, mikor a Lőrinc László által szerkesztett Tényleg Facebook-oldalán először láttam meg, ahogy az 1848-as forradalom szereplői és ellenszereplői „kommentelni” kezdtek. Fuldoklottam a röhögéstől – ott és akkor (2013-ban, a nagy be- és elhavazott március 15-én) minden annyira naprakész, friss volt. A szövegeket éppen az átmenetiség, a pillanatnyiság illékony varázsa hatotta át. Nyomtatásban rögzítve, egy könyv lapjain ez a játék talán kevésbé működik, közel sem annyira átütő. Félreértés ne essék: a szövegek szellemesek, többnyire frappánsak, és éppen elég „kínos” poént is tartalmaznak ahhoz, hogy a dolog kifejezetten élethűnek hasson. Csak hát ez az adott pillanat műfaja, bár kétségkívül tekinthetjük a történelmet is amolyan múlt idejű jelenidőnek, és alighanem igazunk lesz.

Nekem a legjobban azok a fejezetek tetszettek, ahol nem konkrét történeti eseményekről van szó, hanem életmódról, hangulatról, a mindennapokról, így az állatokról, vagy az étkezésről – vagy éppen magáról a történetírásról. A lányom szerint is ezek voltak a legizgalmasabbak, bár ő nem (vagy nem úgy) értette a rengeteg áthallást, kikacsintást, stilisztikai játékot, ami a szöveget nekem – az ötvenéves, súlyosan Facebook-használó, politikai és történelmi témákban rendszeres kommentháborúkat vívó, történelem szakot végzett olvasónak – sokszor igazán élvezetssé tették. A lányom saját virtuális terében nem találkozik a legkülönfélébb áltudományok híveinek helyesírási hibáktól terhelt trollkodásával, nem szokott a hun-magyar rokonságról vitázni, és nem igazán tudta értékelni az olyan elegáns kis odaszúrásokat, mint például ez (ami nekem a kedvencem), ahol a Honfoglalás mitológiáját részben megalkotó Anonymus csetel a honfoglalókkal, és egy rövid szó erejéig feltűnik az egészet majd versbe foglaló Vörösmarty is:

Kond: Csodás az egész. Úgy érezzük magunkat, mint valami mesében.
Névtelen: Nem mese. Ott vagytok, ti vagytok. Küzdjetek meg Zalánnal, hadd fusson.
Árpád: Nem tudjuk, kiről beszélsz. Nincs itt semmiféle Zalán.”

A lányomnak leginkább az tetszett, hogy (bár a szerinte végtelenül ósdi Facebook-stílusban) nem papírfigurákként, hanem valóságos alakokként köszöntek vissza az iskolában unottan átlapozott alakok. Bár erről is volt kritikája: „olyan régiesen beszélnek”. Persze, magyaráztam, hiszen ezek régi emberek, régi dolgok, régi történetek. „Nem így értem” – válaszolt a lányom, láthatóan szánakozva értetlenségemen. „De például ez a szó, hogy »cukker«, kábé tavalyelőtti. Ma már senki sem használja.” Nos, a fejlődés kétségkívül felgyorsult, gondoltam magamban, de azért rákérdeztem: „Szóval ez már ciki?” „Hogy micsoda?” – kérdezett vissza a lányom.

Végül pedig a magyarázatok: minden cseteléshez egy-egy fejezet kapcsolódik, ahol Lőrinc László Rodolfóként felhívja a figyelmünket csaló kezére, ám – hiszen tanár, nem bűvész – azt is elmondja, hogyan és miben áll ez a csalás. Trükkös könnyedséggel, mégis szakszerűen tesz rendet a szereplők és az olvasók fejében – és erről csak az gondolhatja, hogy egyszerű feladat, aki még sosem írt „népszerű ismeretterjesztést”. Számomra ezek a könyv igazi erősségei, különösen, hogy a szerző határozott bátorsággal (megértük, hogy bátorság kell ehhez) megy bele azokba a témákba, amiket mostanában sokszor elképesztő és elkeserítő emlékezetpolitikai ütköztetek csatatereiként látunk. A lányom ezeket inkább csak átfutotta – mégis, ahogy ezt-azt visszakérdeztem, érezhető volt, hogy az információt azért többé-kevésbé megemésztette. Kapott egy védőréteget a rengeteg áltudományos propagandatörténelemmel szemben – hogy miként tud élni vele, az majd kiderül.

Összevetve: a lányom kifejezetten jól szórakozott a könyvön, és mindketten arra jutottunk, hogy sokat tanult belőle. Én többnyire jól szórakoztam, helyenként erőltetettnek éreztem, de gratulálhattam magamnak az összekacsintó utalások dekódolásáért (és nyilván átsiklottam számos utalás fölött); elégedetten vehettem tudomásul, hogy akad még józan, szakszerű hang az Árpád-korról szóló (ám teljességgel aktuális) mítoszok és ellenmítoszok iskolás dzsungelében, és – úgy érzem – tanultam is az olvasottakból.

Lesznek (egészen biztosan lesznek), akik blaszfémiának érzik majd ezt a kötetet, a belakott ikonok megcsúfolásának, vagy éppen a tanulás szent folyamatát féltik majd tőle. Ez elkerülhetetlen. Én úgy vélem, hogy a tanulás mindenekelőtt játék, bár nagyon komoly, és a történelem is tekinthető annak. Sokkal inkább, mint poros tárlónak egy fennkölt és dagályos múzeumban.

Ha történelemtanár lennék, nagyon örülnék egy efféle segédletnek, és várnám a folytatást, ahol – a kiadó tájékoztatása szerint – majd újabb és újabb korok szereplői beszélik ki küzdelmes mindennapjaikat – a mi történelmünket. Már persze addig, amíg a képzeletbeli Facebook súlyos trollkodásért és tiszteletlenségért le nem tiltja őket.  

Szerző: Konok Péter
Szerző:  Lőrinc László,  Cím:  25 szelfi az Árpád-korból,  Kiadó:  Kolibri Kiadó,  Illusztrátor:  Bertóthy Ágnes,  Illusztrátor:  Rátkai Kornél,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  160 oldal,  Ár:  2999 Ft