Párizs mindig vonzotta a művészeket a világ minden tájáról. Ez különösen igaz az előző század első negyven évére. A világ nagy múzeumaiban gyakran rendeznek kiállításokat erről a korszakról, és az akkor Párizsba özönlő művészekről. Most például az amszterdami Stedelijk Múzeumban, ahol az esemény címe Migrant Artists in Paris, és maga a kiállítás is azt igyekszik bizonyítani, hogy Párizs gyakran nem a legbarátságosabb arcát mutatta a (nemkívánatos) jövevényeknek. Egy külföldről érkezett művésznek egyáltalán nem volt könnyű dolga, ha meg akart kapaszkodni a fény városában. De akinek sikerült, az a világ közepén érezhette magát.
 Barna Anna: Cím nélkül |
A Budapesti Történeti Múzeum Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban kiállítása kevesebbet markol, de nagyobb felfedezések örömét nyújtja, mint a nagyobbszabású, de elsősorban a sokszor látott, világhírű művészeket felvonultató hasonló prezentációk. Ugyanis itt csak a Magyarországról Párizsba (vagy máshová Franciaországba) futott művészekkel, azok közül is csak a fotográfusokkal ismerkedhetünk meg. Akik persze mást is műveltek, reklámgrafikusok voltak, festettek a fotózás mellett, esetleg filmeket is készítettek.
Egy ilyen kiállítást is a nagyágyúk tesznek fel a múzeumvilág színpadára. André Kertész, Lucien Hervé, aztán Brassaï – az ő munkásságuk jelentős része Párizshoz/Franciaországhoz kapcsolható. De itt van Robert Capa is – szóval a világsztárok. Én mégis azt gondolom, hogy a ritkán látható, nem ennyire befutott fotósok miatt talán még inkább érdemes felmenni a Várba. És a sok egyéb csemege mellett talán ezért lehetünk leginkább hálásak a két kurátornak, kutatónak, Cserba Júliának és Cseh Gabriellának.
A kiállítás bejárata meghökkent. Egy régimódi öntöttvas radiátort látunk, a mifelénk használatosnál magasabb, kicsit díszesebb. Installáció és egyben eredeti múzeumi tárgy André Kertész első párizsi lakásából, amelyre Cseh Gabriella bukkant rá, és amelyet Kertész jó kilencven évvel ezelőtt készült fotóin is láthatunk. Igen, Kertésszel kell nyitni. De ahogy ígértem, mi nem a nagyágyúkra fókuszálunk.
Fogjuk meg képzeletben például Francois Kollar kezét, sétáljunk egy darabig vele a kiállításon. Persze Kollart nem kell “felfedezni”, ismert fotós, nemrégiben a magyar közönség is láthatta képeit a Mai Manó Házban. A kiállításon vele legelébb a “humanista fotográfia” szekcióban találkozunk. Ezt a Franciaországból indult irányzatot olyan nevek fémjelzik, mint Robert Doisneau, Cartier-Bresson, a mi Brassaïnk vagy Izis. Emberközpontú – vagy talán a leghelyesebb, ha a hétköznapi élet lírai fotográfálását értjük ezen, annak minden derűjével de komor, sötét oldalával is. Kollar, aki a fotózás sokféle területén dolgozott, fontos sorozatokat készített az ipari munkásokról. A Sínhordó (1932) szájában félig szívott cigi, poros bőre csillog, büszkén, felvetett fejjel néz az égbe. A Bordeau-i kikötő (1930) című képén vastag köteleket látunk, amelyek egy vélhetően nagytestű hajót tartanak, a drámaiságot a különös látószög okozza: a tekintet a kötelek mentén siklik előre. Kollar nagyot alkotott a divatfotózásban is, A lépcső Chanelnél (1937) egyedülálló tükrözési (nem trükközési!) bravúr.
Szép számmal szerepelnek női fotósok a kiállításon. A következő kísérőnk már Földi Rózsi (Rosia Ney), aki a Tanácsköztársaság után némi csehszlovákiai kitérővel érkezett Párizsba. És akiről Rajk László napokban megjelent könyvéből megtudjuk, hogy Rózsi, aki Rajk Júlia nagynénje volt, fotózás mellett festeni is tanult, méghozzá Fernand Légertől. A kiállításon egy érzékeny Németh Andor- és egy izgalmas Fejtő Ferenc-portréval hívja fel magára figyelmet. Aztán itt van Klein Rózsa (Rogi André), aki Kertész-tanítvány volt. Matisse-ról (1933) és Picasso nagy szerelméről, Dora Maarról – aki maga is nagyhatású fotós – készített portrét. A visszahúzódó Barna Anna munkássága eltűnt volna, ha Kertész és egy amerikai barátja a művész halála után elkallódófélben lévő hagyatékát meg nem menti. Barna Anna túlnyomórészt babákat fényképezett, ezek a babák, pontosabban a róluk készült fotók nem felhőtlen boldogságot sugároznak. Ergy Landau 1929-ben két érzelmes, romantikus portrét készített a kor nagy szépségéről, Simon Böskéről, akit abban az évben Miss Európának választottak.
 Steiner André önarcképe (a Musée Nicéphore Niepce tulajdona) |
Szólunk még a női fotográfusoknál később is, de most vessünk egy pillantást Steiner André egészen különleges önarcképére. A fotósok szívesen fényképezik magukat kamerájuk mögött, illetve az apparáttal a kezükben. André Steiner egy foncsorozott villanykörtét gömbtükörnek használva páratlan perspektívájú, a későbbi halszemoptikákkal lehetségessé váló kompoziciójú képet készített, melynek hátterében a műterme, elől a kinyújtott keze, hátrébb a kamera és a művész maga látható (1935). Izgalmas felfedezés, hogy Man Ray ugyanebben az évben készített egy hasonló, nagy hatású képet a műterméről, gömbtükröt alkalmazva. A kép a Jövő laboratóriuma címet viseli. (erről lásd: Revizor, 2014. 10. 23. A jövő laboratóriuma című írást). A kiállítás plakátján is kamerás önarckép látható Ervin Martontól (Kettős önarckép, 1952). Martont azzal bízták meg, hogy a Festők mint a kor tanúi című kiadványhoz művészportrékat készítsen. A munka során megbarátkozott Marc Chagallal, aki az itt kiállított fotón hátát egy óriási, durva kérgű fatörzsének támasztva áll, és apró füzetébe jegyzetel, ami valószínűleg nála a rajzolást jelentette (Marc Chagall, 1951).
A sok kedvencem közül az egyik Emerich Feher Augusztus (1934) című fotója. Pedig banális, egyszerű kép, madarak ülnek a távíródróton. De valószínűleg mégsem véletlen, hogy ez a kép szerepelt az 1937-es New York-i Photography kiállításon, amelynek művészeti tanácsadója nem kisebb művész, mint Moholy Nagy László volt.
Vissza a nőkhöz. Révai Ilka már képzett fotósként érkezett Párizsba. Ő már 1919-ben Budapesten állított ki, kiváló, mindig az arcra koncentráló portrékat készített. Egy finoman megvilágított képet láthatunk 1917-ből, Kassákról, kissé alulról, ez Kassák legismertebb, fiatalkori portréja, széles homloka a mélyen gondolkodó embert hozza elénk. Gyakran fotózta lányát, Évát is. Ők ketten igen népszerűek voltak a párizsi magyar művészkörökben, André Kertésznek kettős portréja van róluk (Ilka és Éva, 1927), majd ugyanő Éváról egy sejtelmes, a fiatal nő finom arcvonásait láttató fotót készített 1927 táján. Éváról még jónéhány kép látható a kiállításon, Landau Erzsi (Ergy Landau) és Labori Mészöly Miklós is fotózta őt.
József Attila 1926-ban érkezett Párizsba, igen vékony pénzen és eleinte eléggé magányosan élt. Találkozott Sándor Kálmánnal, “a női nem nagy hódolójával”, aki ekkor éppen Révai Évába volt szerelmes. Attila is szempillantás alatt beleszeretett Évába, Kálmán szerint az vonzotta, hogy Éva éppen vele volt szoros kapcsolatban. A költő szerelme azonban viszonzatlan maradt, ahogy azt az Évához írt Kiszombori dal első sorai is tanúsítják:
"Oly sok zavart okoztál – kedvesebben
bánsz legjobb barátommal, mint velem.
Csak a hajadat szeretném simogatni.
Alig is érnék hozzád.”
 Emerich Feher: Augusztus. (Mme Guilliams Feher tulajdona) |
Attila Éva elutasító viselkedése miatti elkeseredésben a mamánál, a híres fotósnál, Révai Ilkánál “vigasztalódott”. Erről az eltitkolt szexuális kapcsolatról sok évvel később pszichonalitikusának, Rapaport Samunak számolt be. A költőnél harminckét évvel idősebb Ilka asszony lehetett a kezdeményező, aki tudhatott Attilának a lánya iránt érzett plátói szerelméről. Attila pedig talán a lányt képzelte az anya helyére. Mindenesetre Révai Ilka nem készített portrét József Attiláról – legnagyobb sajnálatunkra.
Tegyünk kis kitérőt egy renegát migráns kedvéért. Besnyő Éva, az akkor húsz éves fotográfus 1930-ban ugyanis nem Párizsba ment. „Párizs passzé, Berlinbe aki fotós akar lenni” írta neki barátja, a szintén ifjú Kepes György. Berlinből aztán három év múlva – még éppen időben – Hollandiába távozott, ahol ragyogó pályát futott be. De ha nem Párizsba emigrált, akkor hogyan került a Stedelijk Múzeum Migrant Artists in Paris kiállításán egy nagyon izgalmas fotója a falra? Nos, Éva Besnyő 1937-ben átruccant Párizsba a világkiállításra. Amelynek két sztárszereplője a hitleri Német Birodalom és a sztálini Szovjetunió volt. A rendezők egymással szemben helyezték el a két birodalom monumentális épületeit, amelyek külön-külön is – hát még egymással farkasszemet nézve – fenyegető látványt nyújtottak. A szovjet pavilon – mit pavilon, valójában erőd tetején Vera Muhina jól ismert szobra, a Munkás és kolhozparasztnő állt, magasra tartott kezükben a sarló és a kalapács, mindez 24 méteres méretben, acélból. Szemben pedig a birodalmi sas a magasba nyúló német épület tetején. Lent a horogkesztes, vele szemben a szovjet zászlót fújja szél. A két épület között az Eiffel-toronyra látni. Hogy Éva Besnyő honnan készítette ezt a tűéles, épp a kellő magasságból exponált képet, az számomra rejtély. És micsoda szerencsés együttállása a magyar csillagoknak, hogy Francios Kollar is készített egy nagyon hasonló képet! Amelyet a kiállítás igazi delikátjai, a kontaktprintek között láthatunk. A kontaktok folyósója a kiállítás számos bravúrja közül az egyik. Miniatúrák, sorozatok, minden képet abban a méretben látunk, amekkorában filmre rögzült.
Erre a kiállításra nem elég egyszer elmenni. Akárhányszor megyünk, mindig valami újat fogunk felfedezni. Két látogatás között pedig ajánlott olvasmány Cserba Júlia Magyar származású fotográfusok Franciaországban című könyve, amely Cseh Gabriella közreműködésvel íródott.
A kiállítás 2020. január 5-ig látogatható.