Házassági történet
2019.12.02.

Úgy látszik, Noah Baumbachnak a válás jön be: a Házassági történet a legjobb filmje A tintahal és a bálna óta. Remek írói-rendezői-színészi teljesítmény, és csak egy egészen kicsi hiányzik ahhoz, hogy igazán nagy film legyen. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Noah Baumbach 2005-ben robbant be az indie-szcénába az önéletrajzi ihletésű, szülei válását feldolgozó A tintahal és a bálnával, amelyben két brooklyni kamaszfiú próbál megküzdeni nárcisztikus író apjuk és elnyomott anyjuk kapcsolatának szétmállásával. 

Baumbachnak mostanáig nem sikerült újra előállítania a precíz lélektani ábrázolás és a fanyar humor olyan tökéletes elegyét, mint A tintahal és a bálnában, és némileg ironikus, ahogyan a történelem megismétli önmagát: a Házassági történetben (Marriage Story) saját válását dolgozza fel Jennifer Jason Lee színésznőtől, és az apai mintát ismételve most ő a nárcisztikus brooklyni művész, akinek a felesége megelégeli a folyamatos alkalmazkodást, és válni akar. És Baumbach végre megint csinált egy kiváló filmet.

Filmbeli alteregója egy Charlie nevű színházi rendező Adam Driver alakításában. Driverben és Baumbachban közös, hogy nagyon magasak, félhosszú fekete hajuk van és nagy orruk, és mintha ezekkel a markáns fizikai jelekkel a rendező szemérmesen, de határozottan jelezné, hogy ez bizony ő, míg Charlie Nicole nevű feleségét Scarlett Johansson játssza, akit viszont valószínűleg gondosan és tapintatosan úgy választott ki, hogy haloványan se emlékeztessen Lee-re.

Nicole férjének el nem ismert alkotótársa, színésznője és múzsája, és amikor először meglátjuk a színpad fekete háttere előtt, rögtön Bergman Personáját juttathatja eszünkbe, még Johansson haja is Bibi Anderssonosra van vágva. Aztán a házaspár lakásában látunk egy Charlie-ról és Nicole-ról szóló, bekeretezett cikket, aminek „Jelenetek egy házasságból” a címe. Szemtelenül bátor húzás felvállaltan hivatkozni arra a két remekműre, amelynél jobban a filmtörténetben talán egyetlen alkotás sem ragadta meg a (színész)női identitáskrízist, illetve egy házasság széthullásának folyamatát. Innentől több mint kétórányi intenzív érzelmi utazás vár ránk, de a címmel már úgyis elspoilereztem: azért Baumbach nem egy Bergman.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Charlie és Nicole szeretik egymást, életük minden tekintetben teljesen összefonódott és mindketten odaadó szülei kisfiuknak, Henrynek (Azhy Robertson), de kinőtték a kapcsolatukat, amit először Nicole érez meg, akit egy tévés munka lehetősége Los Angelesbe szólít, ami katalizálja házasságuk felbomlását. Ez Baumbach eddigi legerősebb forgatókönyve és rendezése: halálosan pontosan építi fel a kis fájdalmak hétköznapi pillanatait és a nagy érzelmi kitöréseket is. A film elején szinte rögtön elkezdi összetörni a szívünket, ahogy végtelen empátiával adja át a férje előtt magát feszesen tartó, de a szobából kilépve rögtön sírva fakadó Nicole fájdalmát, és ezt az iszonyatosan életszerű helyzetet hasonlók sokasága követi még.

Baumbach sírástól felpüffedt szemű átlagnőt csinál Johanssonból, akin talán tényleg egyáltalán nincs smink abban a jelenetben, amikor először találkozik a Laura Dern által megformált válóperes ügyvédcápával, aki szupernőnek tűnik mellette. Merthogy a közös alapokról, ellenségeskedés nélkül induló válási folyamatba persze mégiscsak belépnek az ügyvédek, és a procedúra fokozatosan elfajul, ami tulajdonképpen törvényszerű, hiszen a két ember alapvetően mást akar, és amúgy sem lehet teljesen elszakadni valakitől, akit egy kicsit sem utálsz és nem hibáztatsz.

A film többek között azt mutatja be zseniális életszerűséggel, hogy bármilyen rettentő sebeket is ejt mindenkin, a gyűlölködés mennyire természetes és elengedhetetlen része egy kapcsolat lezárásának, és ezt a néző felé egyik pillanatban úgy közvetíti, mint a lét tűrhetetlen tragikumát, az emberi kapcsolatok teljes értelmetlenségének végső bizonyítékát, a másikban pedig mint woodyallenes, ironikus humorforrást. Az író-rendező végig e két véglet, az emberi viselkedést és kapcsolatokat jólesően karikírozó és kinevető – az egyik jelenetben már a börleszk határát súroló – attitűd és a fájdalmasan realisztikus lélektani ábrázolás közt mozog, többnyire sikerrel. A dramaturgia hibátlan, a konfliktusok kicsúcsosodása és a vicces feloldások tökéletes ütemben váltogatják egymást, és simán lehet négyszer sírni a filmen, ahogy Charlie és fia teszik a moziban.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Charlie sem veszíti el a szimpátiánkat, és ő is megkapja a maga szívszorító nagyjelenetét, de sokkal inkább Nicole szempontja érvényesül a filmben, és hiába derül fény az ő néhány gyengeségére és hibájára is, Baumbach piedesztálra helyezi a nőt és sosem veszi le onnan – megható az empátia, amivel ábrázolja, és elgondolkodtató: mindez egy házasságában nárcisztikusan begubózó művész utólagos erőfeszítése volna arra, hogy megértse volt feleségét és bocsánatot kérjen tőle? És ha igen, adhat-e egy remek film utólagos felmentést a korábbi mulasztásokra?

A két főszereplő majdnem végig kiváló, de Johanssonból pillanatokra előjön az a túlhúzott manírosság, amit Woody Allennel közös filmjeiben mutatott, ha néha egy árnyalattal kevesebb volna, hitelesebb lenne. A mellék- és epizódszereplők frenetikusak, Ray Liotta és Alan Alda a két teljesen különböző vérmérsékletű válóperes ügyvéd szerepében imádnivaló, és odavoltam Martha Kelly jelenésétől is, aki a házaspár megfigyelésére kiküldött szakértőként ugyanazt a zavarba ejtő figurát hozza, amit a Baskets című sorozatban.

Baumbach magabiztosan vezényeli le azt a hatalmas, a nézőt brutális érzelmi hullámvasútra ültető veszekedési jelenetet Charlie és Nicole közt, amit minden bizonnyal filmes kurzusokon fognak mutogatni ezentúl, majd csodálatosan ellenpontozza Laura Dern fergeteges Isten-monológjával, de bármilyen precíz pszichológiai meglátásokkal van is tele ez a két jelenet (is), a film éppen kiszámítottsága és mesterkéltsége miatt esik el az igazi nagyságtól. A hitelességet újra és újra megfúrja, hogy picit mindenkinek nagyobb a személyisége, és egy fokkal minden pontosabban klappol, mint az életben, a nagymama és a sógornő egy árnyalattal kattantabb, minthogy teljesen hihetők legyenek, a kertkaput együtt betoló Charlie és Nicole mozdulatai túl pontosan tükrözik egymást és túl erős a zene, ami ekkor megszólal, Nicole túl jól időzíti egy-egy sokatmondó megjegyzését, és így tovább. Igazán zavaróvá a filmvégi kulcsjelenetben válik ez a kisakkozottság, ahol teljesen megmagyarázhatatlan, illogikus helyen kerül elő egy fontos tárgy, csak azért, hogy még egyet sírhassunk – akarok sírni, de nem akarom közben érezni, hogy a rendező a könnyeimre hajt.

Miközben a Házassági történet fantasztikus érzékenységgel és emberismerettel mesél egy párkapcsolatról, szinte teljesen megfeledkezik arról, hogy ez nem egy két-, hanem egy háromszereplős sztori, és Henryt szinte csak kellékként használja. Nem lehet, hogy szülői szeretet ide vagy oda, míg mi ezt a filmet nézzük, Nicole és Charlie gyereke ugyanazt éli meg, mint A tintahal és a bálnában a kisebbik fiú, aki önző apja és szabadságra törő anyja közt magára maradt? Ez volna csak az igazán ironikus.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Netflix