Bernd Alois Zimmermann nevét alig-alig ismerheti a hazai közönség, s ez nem is feltétlenül szégyen. A zeneszerzőt ugyan A katonák című operájáért emlegetik, s Berg után az egyik legkiválóbb német operistának tartják, ám azért a jazzt, az atonalitást és a neoklasszikát egyaránt zenei nyelvébe gyúró művész annyi vizet nem zavart, mint a darmstadtiak. De ahogy a cím is jelzi, nem is a víz zavarására szolgál a hét tételből álló, hat perces miniatúrasorozat, az Un petit rien (Egy kis semmiség), csak éppen arra, hogy felvezesse a koncertet, amelynek első komoly falatja Richard Strauss Divertimentója – Couperin billentyűs művei után.

 

Keller András

Strauss 1942-ben hangszerelt és dolgozott át egy sor Francois Couperin-darabot zenekarra, a bemutatóra pedig a következő évben, a zeneszerző jó barátja, Clemens Krauss karmester vezényletével került sor. A Divertimento ma, a historikus mozgalom után mintegy fél évszázaddal legalább annyira problematikus, mint Leopold Stokowski hangszerelésében hallgatni Bach-műveket. A historikusok játékmódja, zenefelfogása ugyanis még a nem historikus együttesekre is hatottak azóta, a Divertimentóhoz közeledve azonban a zsákutca elkerülhetetlen. A Salome és a Zarathustra szerzője ugyan ellenponttal, kiegészítő szólamokkal gazdagította a partitúrát, helyenként pedig egészen saját arcképére formálta a nyersanyagot, ugyanakkor néhol elvesztette az eredeti Couperin-darabok kifejezőerejét, s a mai fül által igényelt áttetszőséget. A Divertimentót azonban nem a historikushoz szokott kortárs hallgató, hanem Richard Strauss szájíze szerint kell játszani. Barokkot romantikus nagyzenekaron.

 

Keller András karmester és a Concerto Budapest előadásával így nincs is semmi baj. Sőt. A nyolctételes alkotásban előrehaladva a zenekar játékában mind jobban kidomborodott, ahogy a straussi hang egyre markánsabb, a francia barokk pompás atmoszférája pedig ötvözetet alkot a romantika nagyívűségével. Az ötödik tétel (La Linote Efarouchee) után meg is szólalt a taps, s bevallom, magam is önkéntelenül kifejeztem a tetszésemet, holott hátra volt még három tétel. Humort, könnyedséget sugárzott a VI. (Les tours de passe-passe) tétel, amelyből egyébként alig lehet ráismerni az eredetire az átdolgozás alapján. A szólamok közötti gazdagság pedig jól hallatszott az alig több, mint egy perces zárószakaszból.

 

Khatia Buniatishvili

Hogy miként játssza Rahmanyinov népszerű II. zongoraversenyét a fiatal Khatia Buniatishvili, arra nem azért voltam kíváncsi, mert rajongó vagyok. A művésznő, akire saját menedzserei szerették volna „a zongorista Beyoncé” nevet ragasztani, kétségkívül izgalmas jelenség – akárcsak a mindössze négy hónappal idősebb Yuja Wang –, energikus, virtuóz és mindent elsöprő játékos. Csakhogy amikor a Rahmanyinov- opuszból készült felvételét hallgattam (Cseh Filharmonikusok, vez. Paavo Järvi), úgy tapasztaltam, majdnem magát a darabot is elsöpörte – túl megmutatósra és kevésbé zeneire sikerült a lemez. Most viszont nagyon jól szólt a zongoraverseny, és ez a Concerto Budapest érdeme is, akik az első tételben a a bevezető ütemek harangzúgása után páratlanul világos hangszínnel, de a matériát nem túl könnyeddé téve játszottak. Noha ebben a műben – ahogy azt a műsorfüzet írja – a szólistának kevesebb lehetősége van a műfaji hagyományoknak megfelelően concertálni a zenekarral, a zongora és a zenekar összképe mégis meghatározó. Ezúttal a kettő ideális együtthangzását éltük át.

 

Hallottam már Khatia Buniatishvilit szinte erőszakosan játszani, most azonban úgy találta meg a helyét a zenekar mellett, hogy nem törtetett előre, s mégis minduntalan felhívta magára a figyelmet. Hol a virtuóz gesztusok helyes értelmezésével, hol a billentés és a dallamalkotás természetességével. Rahmanyinov fa, amelynek gyökere orosz, az ágai viszont Nyugat felé hajlanak. Ez a zongoraverseny sem kivétel, s a melankóliából minduntalan kiutat mutat a csillogás. A művésznő két ráadást adott – Händel egy Menüettjét (HWV 434), illetve Schubert Gesz-dúr impromptujét (D 899) játszotta, valódi csöndet teremtve a nagyteremben –, és az ujjaival formált szívecskével köszönte meg a tapsot.

 

A Concerto Budapest koncertje ezzel nem ért véget, 22 órakor a Premier sorozatban Steve Reich tavalyi opusza hangzott el Rácz Zoltán vezényletével. A cím tulajdonképpen a concerto grosso műfajának szótári definíciója: Music for Ensemble and Orchestra. Az ensemble mintegy húsz főt jelent – vonósokat, fúvósokat, vibrafont és zongorát, érdekes szólamanyaggal –, a vonóskari szólamok viszont tele vannak hosszabb, tartott hangokkal. Steve Reich zenéjét, ha nem számolunk a minimalizmus olcsó utánzóival, akár folytathatatlan hagyománynak is tarthatnánk, de ahogy maga a szerző többször is, úgy a következő generációk is rácáfolhatnak erre a sejtésre. A concerto grosso előadása viszont figyelemreméltó koncentráltságról és alázatról árulkodott. Hogy milyen nehéz feladat egy romantikus műsor után minimalista zenét játszani, azt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Hol van még zenekar, amely hónapról hónapra ennyi erőt áldozna egy kortárs zenei ősbemutatóra?