Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KOLLEKTÍVAN BŰNÖSÖK VAGYUNK?

Alexandru Nanau: Colectiv / 16. Verzió Filmfesztivál
2019. nov. 26.
Egy szenzációs doku, amelyben, egy bukaresti klub leégése kapcsán, a véget nem érő átmenetben vergődő Kelet-Európa leég a történelem színpadán. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A bukaresti Colectiv klubban 2015 októberében kitört tűzvész minden tekintetben más – nagyobb – dimenziójú volt, mint a pesti West Balkán némileg erre emlékeztető esete. A minőségi különbség nem csupán a halálesetek számában (összesen 64 áldozata volt), hanem az eseményre adott társadalmi reakcióban is tetten érhető: a tragédiát követő hatalmas tüntetésekbe végül belebukott a hivatalban lévő kormány, így az államelnök kénytelen volt új választásokat kiírni, addig pedig pártfüggetlen szakértőkből álló ideiglenes kormányt kinevezni. A tragédia azért is különleges, mert minden vonatkozása a különböző román hivatalok és intézmények alapjaiban rossz működésére világít rá, kirajzolva egy – az EU-s csatlakozás és a viszonylagos jólét jelei ellenére – velejéig selejtes közintézményekből álló kelet-európai maffiaállam képét.

Képek a filmből
Képek a filmből

A velencei filmfesztiválon, itthon pedig a Verzió emberi jogi dokumentumfilm fesztiválon bemutatott Colectiv című film különlegessége, hogy az alkotók érdeklődését nem a tűzeset, illetve annak konkrét körülményei, sem pedig a klub működésének problematikus mivolta vagy a tűzoltók szakszerűtlen működése keltette fel, hanem az a sokkoló tény, hogy míg a helyszínen „csupán” huszonhatan vesztették életüket, az utána következő egy évben a kórházakban további harmincnyolcan. Ez vezette őket arra, hogy egy a sportnapilapnál dolgozó oknyomozó újságíró csapatot (igen, ott ilyen is van) kövessenek majd’ másfél éven keresztül, amint a Colectiv tragédiája mentén lépésről lépésre deríti fel az egészségügy a szó szoros értelmében halálos csődjét. 

A film egyik, nézőbarátabb, eseménydúsabb szálát tehát az képezi, ahogy az újságírók aprólékos kutatómunkával, old school kémkedési módszerekkel és bevált riporter technikákkal utánajárnak különböző mocskos ügyeknek – például kiderítik, hogy a szinte összes romániai kórháznak fertőtlenítőszert szállító cég hatóanyagok tekintetében akár tízszeresre hígított folyadékokat ad el. 

Ám a film igazán érdekes másik szála a többek közt a fent említett oknyomozás révén megbukott egészségügyi miniszter helyére kerülő ideiglenes miniszterhez kapcsolódik: a civilszférából érkező Vlad Voiculescu ugyanis beengedte a filmeseket minisztersége összes eseményére, beleértve a legszűkebb háttérstáb összes megbeszélését. Ennek köszönhetően a miniszterrel egy időben, a szemünk előtt rajzolódik ki a rendszer anomáliáinak kibogozhatatlan hálózata, és főleg annak elképesztő dimenziója.

Az új román film egyik legfontosabb, bár ritkán megénekelt jellemzője a valódi politikusság, ami azt jelenti, hogy gyakorta nem állnak meg az egyedi problémás jelenségek felmutatásánál, munkájuk nem merül ki a nehéz élethelyzetek, tragikus sorsok feltárásában, hanem az azt okozó rendszereket göngyölítik fel, tekintet nélkül a nagyon magasra vezető szálakra. Éppen e tekintetben volt kiemelkedő a nálunk is forgalmazott De ce eu? (Miért én? – 2014), amely megtörtént eseten alapuló játékfilmben Tudor Giurgiu a kezdő ügyész pitiáner határőr vizsgálatától jut el az egész igazságszolgáltatás gazdasági-politikai és titkosszolgálati fertőzöttségének az állításáig. Az igazi politikai film fontossága a hagyományos, a magyar dokufilmezésben is megszokott gyakorlattal szemben abban áll, hogy a nézői befogadás nem ér véget az egyénnel kapcsolatos empatikus együttérzéssel, hanem a helyzet komplexitásának felmutatása révén a szó eredeti (tehát nem párthoz kötődő) politikai elkötelezettséget, tudatosságot vált ki.

Nem vagyok benne biztos, hogy a szerzők egyetértenének velem, de a film felveti a probléma egy másik vetületét is. A rendszerváltások utáni Kelet-Európának a vadkapitalizmus, a korrupció és a maffiaállami struktúrák fojtogatásában való szenvedéséről saját tapasztalatok alapján is sokat tudunk, de a kétezres években indult új román film különösen sokat mesélt erről. Azonban a Colectiv – miközben mindezen vonatkozásokat nyíltan felmutatja – a háttérben egy még ennél is alapvetőbb, hosszabb távú és mélyebb, kulturális változás nyomait is felvillantja. A szocialista hiánygazdaságokból, a fogyasztói javak és az anyagi lehetőségek szűkösségekből érkezett kelet-európai társadalmak számára a rendszerváltozás elsősorban az életkörülmények anyagi vetületének radikális javulását ígérte – sőt sokak számára ez volt az egyetlen motiváció mögötte. 

A kilencvenes évek zűrzavara után a globális gazdasági növekedés, valamint az EU-s csatlakozás a kétezres években nagyon apró lépésekben a hétköznapi emberek mindennapjaiban is elkezdte beváltani ezt az ígéretet, még akkor is, ha ez a javulás csak relatív volt, és a nyugati színvonal elérése továbbra is elérhetetlennek látszott/látszik. Azonban a lehetőségek megjelenése ezekben a társadalmakban beindította azt a vágyat, hogy mindent az anyagi beteljesülésnek és nem mellékesen annak azonnal látható megnyilvánulásának rendeljenek alá. 

Azt hiszem, ezen és az ebből fakadó önkizsákmányoláson alapul az az erkölcsi erózió, amiről az ideiglenes egészségügyi miniszter beszél a filmben, mikor azt magyarázza, hogy igazából nem tudja, honnan lehetne/kellene a változást elindítani. Mert igaz ugyan, hogy a legnagyobb felelősök a maffiaszerűen működő kórházigazgatók, de például a hálapénz magyarországinál is kiterjedtebb és „szigorúbb” rendszere kiirthatatlanul itatja át az egészségügyet a legalsóbb szintekig, leginkább azért, mert a bármi áron elérendő anyagi siker vágya motivál mindenkit. És itt cseng össze véletlen- vagy sorsszerűen a tűzkárt szenvedett klub neve a kollektív bűnösség fogalmával: nyilván az olthatatlan szomjú vérszívóként működő gazdasági és politikai vezetők a fő felelősök, de a kelet-európai társadalmak tagjainak jó része huny ezek fölött szemet a saját kis köreiben szerezhető (vélt) előnyökért cserébe, a végtelenségig konzerválva a viszonyokat és praktikákat.

A Colectiv nem látványos formai bravúrokkal dolgozó dokumentumfilm, legnagyobb formanyelvi erénye a szerkesztésben mutatkozik meg, amely lehetővé teszi Alexandru Nanau számára, hogy a több szálon futó cselekményt, a több párhuzamos nyomozás és a miniszteri ténykedés apró eseményeit koherens egésszé kovácsolja. Azért lehetett ez különösen nehéz feladat, mert a sztori apró, a megértéshez sok információt igénylő részletből épít fel egy nagyobb, átfogó tanulsággal bíró konstrukciót. A film vége pedig azért fontos, mert míg végig a politikai vonatkozásokon van a hangsúly, itt megszületik egy olyan momentum, amely a veszteség megélésének univerzális, egzisztenciális dimenziójára vet röpke pillantást. Problémafelvetésének összetettsége, az elindított gondolatok és asszociációk kiterjedtsége, valamint kíméletlen pontossága miatt a Colectiv az év egyik, ha nem a legfontosabb filmje.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek