Mohácsi István – Mohácsi János: Liliomfi / Katona József Színház, Kecskemét
2019.12.02.

Kell-e Mohácsi János rendező egy Mohácsi-szöveg bemutatásához, vagy másnak is a kezére áll az a komplex utalásrendszer és humor, amit a Mohácsi-előadásoktól megszoktunk? Ez az egyik tétje a kecskeméti Katona József Színház Liliomfi című előadásának. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Persze, fel lehetne tenni másképp is ezt a kérdést: lehet-e egy Mohácsi-szöveget továbbfejleszteni, valami radikálisan más, de hasonlóan izgalmas előadást létrehozni a segítségével? Ez a kérdés viszont csak abban az esetben állná meg a helyét, ha a kecskeméti előadás rendezője, Kocsis Pál erre tett volna kísérletet. Ám minden jel szerint ő a Mohácsi testvérek színpadi szövegét és világát jól ismerve, tiszteletben tartva, minél tisztábban és pontosabban szerette volna megmutatni a kecskeméti közönségnek. Ami ennek eredményeképpen létrejött, az egy eredeti, vicces, sokrétegű előadás azok számára, akik nem látták az Örkény Színházban az ősbemutatót.

Szemenyei János, Csombor Teréz
Szemenyei János, Csombor Teréz

A Mohácsi-féle Liliomfiban a színház színházszerűsége és a magyar kulturális illetve történelmi emlékezet keveredik egymással. Előbbi folyamatosan megkérdőjelezi az utóbbiról alkotott ismereteinket, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a tankönyvekből tanult történelemmagyarázatok és az a furcsa nosztalgiaköd, amely a reformkorra való emlékezésünket körüllengi, mennyire esetleges és egy nézőpontú. A Mohácsi testvérek visszatérő témája például, hogy elképzelik, hova tűnt Petőfi 1849 után. Az Egyszer élünk, avagy a tenger azon túl tűnik semmiségbe című előadásból (Nemzeti Színház, 2011.) az derül ki, hogy híres költőfejedelmünk Szibériába menekült, és ott tanította meg mindenkinek, így a későbbi gulágok tartótisztjeinek is, ától cettig a János vitézt. A Liliomfiban is feltűnik Petőfi. A második és a harmadik felvonás kocsmájában üldögél egy cigány, és minden tiltakozása ellenére benne látják a szereplők a nagy költőt. Később persze kiderül róla, hogy valóban ő az, itt bujkál az őt üldöző katonák elől, és nincs nagyon elragadtatva az ötlettől, hogy hősi halált haljon a kocsmában dorbézoló magyar népért.

Mohácsiék szövegében és szereplőik fejében körülbelül akkora a zavar a reformkorral kapcsolatban, mint egy átlag magyarnak, mikor kikerül a közoktatásból. Olyan szereplők és politikai események keverednek benne, amik körülbelül akkor voltak, meg párnéhány olyan is (például Mátyás király), aki vagy ami egyáltalán nem – de minden idézet saját kontextusából kiragadva, a darab asszociatív logikájába helyezve jelenik meg, és kap új színt. Főképp ebből származik az előadás humora is, és ezt a gondolati ívet követi a kecskeméti előadás, amikor Kovács Márton zenéje helyett Rozs Tamás által megzenésített Petőfi-verseket helyez a dialógusok közé.

Szemenyei János, Trill Beatrix
Szemenyei János, Trill Beatrix, Koltai-Nagy Balázs

Fontos különbség az Örkény Színház és a kecskeméti Katona József Színház előadása között, hogy előbbi látványvilágában sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a színházszerűség. Mindkettő egy ház belső terét, annak két szobáját ábrázolja, középen egy jelzésszerű, egyetlen ajtót körülölelő díszletfallal, mellette a fal már csak képzeletbeli, olyannyira az, hogy ha egyik szereplő átsétál rajta, a többiek ráparancsolnak, hogy ne a falon keresztül közlekedjen. Ugyanakkor az Örkényben egy befejezetlen díszletet látunk, amelynek lefestésére már nem volt idő vagy anyagi keret, a falak tetején beburkolatlan deszkavázak meredeznek felfelé. A kecskeméti házbelső kész van, az ablak mögött még egy kis holdfénnyel megvilágított cserje is látható. A jelmezek (mindkét előadásban Remete Kriszta munkái) is erősebben utalnak a színház a színházban helyzetre az Örkény produkciójában. Mindkét helyen megjelennek azok a ruhák, amelyek alapvetően fehér színűek, és amelyekre a fodrok, a masnik a hajtókák, a ráncok utólag lettek ráfestve. Ám míg a kecskeméti színpadon csak Liliomfiék színtársulatának jelmezei ezek a darabok, addig az Örkényben az összes jelmez jelmezszerű, és így a látvány egy percig sem kelti bennünk a valóság illúzióját.

Fotók: Katona József Színház, Kecskemét
Fotók: Katona József Színház, Kecskemét

Nincs kétségem afelől, hogy Kocsis Pál rendezőként érti Mohácsiék színházát és humorát, hiszen az előadásból egyértelmű, hogy nagyon jól ismeri. Nehéz is megmondani, hogy mi az oka annak, hogy míg az Örkény előadásán sokat nevettem, addig a kecskemétiben nem ültek annyira a poénok – talán a ritmusok és a hangsúlyok voltak eltérők a két előadásban. És persze, sok múlik a színészeken is, hogy ők mennyire beszélik azt az igen különleges nyelvet, a Mohácsiékét. Polgár Csaba elkényeztetett, hisztis ficsúr Liliomfijának képe például élénken él bennem, míg Koltai-Nagy Balázs ügyeletes szépfiúja kicsit pasztellre, Disney-hercegesre van véve, leszámítva azt az apróságot, hogy gond nélkül lesmárolja az összes negyven alatti nőt a színpadon, ha a szükség úgy hozza, meg akkor is, ha nem. Csombor Teréz Kamillája operettesebb, elrajzoltabb, mint Für Anikóé volt, és emiatt súlytalanabb is, pedig jót tenne az előadásnak, ha nem csak kinevetnénk ezt a szereplőt, hanem néha megsajnálnánk kicsit. Szemenyei János Szellemfiként szintén operettista, esetében talán azért működik ez sokkal jobban, mert karakterének legfőbb jellemvonása valóban a ripacsság, ráadásul sokkal jobban kidekázza a Mohácsi-féle poénokat. Akik jobban érzik még ezt a humort, a ki- és odaszólogatások rendszerét, azok a fiatalabb színészek: az (egy darabig) erkölcsileg feddhetetlen Gyuri pincért játszó Lakatos Máté, a szerelemből kissé kiábrándult Erzsit játszó Decsi Edit és a tűzről pattant Mariskát alakító Trill Beatrix.

A kecskeméti előadásból leginkább azt a keserű ízt hiányoltam, amivel a pesti előadás befejeződött. Liliomfi anyjának váratlan pillanatban közölt halálhíre ott sokkal sötétebbre festette, kényszeredetté tette a happy endet. Ráadásul az előadás utolsó mondata – „és most viszi” – egy tál mérgezett ételre és A végzet című Örkény-egypercesre utalt, ami egyrészt nem sok jót ígért a szereplők életének folytatásával kapcsolatban, másrészt zárójelbe tette a színpadon eddig történteket az a gondolat, miszerint teljesen mindegy minden, mert a vége úgyis az lesz, hogy mind meghalunk. A kecskeméti előadás sokkal derűsebben ér véget – ez dramaturgi-rendezői döntés, ami abból is nyilvánvaló, hogy nem hangzik el benne ez az utolsó mondat.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Puskás Panni