Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt
2019.11.24.

A haláltudattal viselős, összegző-lezáró öregkori líra jelentékeny vonulata a magyar költészetnek: az Őszikéktől a Kháron ladikjánig, vagy épp Kálnoky László utolsó néhány verseskötetéig. Furcsa tán leírni, de ehhez az erős sorhoz csatolható most Nádasdy Ádám (csakis fizikai valójában) karcsú kötete is. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Semmiképpen sem amiatt tűnhet ez furcsának, mintha Nádasdy Ádám nem vállalná a magyar líra hagyománytörténetét, hiszen ő nemcsak fordítóként (angolról, olaszról, illetve magyarról magyarra dolgozva), nyelvészként meg univerzális filoszként bizonyítja fejlett múltérzékét – hanem költőként is. Aminthogy ezt igazolja a Jól láthatóan lógok itt két verse is: Arany Jánoshoz, illetve Ady Endréhez (al)címezve. Méghozzá a pályaelőd életproblémáját mindkétszer oly módon összecsengetve a saját szakmai és létkérdéseivel, hogy az rögtön feledteti az olvasóval a versek megszületésének alkalmi, évfordulós apropóját:
 
Most, árva énekem, mi vagy te? A szégyen,
önző önarcképem, szellőzés-igényem.
Ruhámat lehúztam, lenyúztam a bőröm.
Tarts vissza, szoríts le, nehezékem, őröm.” (Ijedt zavarban felkapott lepel – Arany Jánoshoz)
 

A meglepődés döntően nem is annak szólhat, hogy a 72 esztendős költő súlyos betegségen innen és túl is sokkalta aktívabb annál, semhogy az életre mintegy távlatból visszatekintő verskötetet várjunk és kapjunk tőle. Elvégre a külső ember serény és fáradtságot nem ismerő tevékenysége, markáns (és a legtöbbször derűt sugárzó) nyilvános jelenléte, ahogy mások esetében, úgy Nádasdynál sem zárhatja ki a belső ember végösszegző számvetésének megérlelt szándékát.
 
A Jól láthatóan lógok itt összhatásának váratlansága sokkal inkább abban rejlik, hogy Nádasdy a maga legszemélyesebb ismertetőjegyeit megőrizve, intakt módon  érkeztette el költészete (átmenetinek vagy végérvényesnek bizonyuló) lezáró szakaszába. Méghozzá olyképpen, hogy e tematikai, alkati és mentalitásbeli jegyek most, úgy lehet, minden korábbinál szervesebb kapcsolatra lépnek egymással az egyes versek szövegében és a kötet egészében egyaránt. S ez azért különösen nagy szó, mivel e szerzői jellegzetességek legfőbbjeit, mint amilyen például az őszinteség, a szégyen és a szemérem triója – eredendően vajmi nehéz összhangba hozni egymással. Most ez megejtő módon és sorozatosan sikerült Nádasdynak, és ha itt-ott fel is sejlik még költészetének egyik, amúgy olyannyira rokonszenves gyengéje, a poénra, slágfertig csattanóra kifuttató szándék (mint például az Édes gondok ölén című versben), a kötet java előzékeny jólneveltségében sem mozdul el az elkönnyítés irányába.
 
Az említett hármasság felszikrázó-nyugtalanító szimbiózisát érzékelteti az olvasóval a Munkaterület 14 sora:
 
 
Sajnos gyanakszom. Túl jó az egész.
Egy nap megnyílik egy sötét torok,
s a talált csoki alján a penész
teljes pompájában rám vigyorog.

Egy gyanús hang azt mondogatja: kész.
Nem tudom – kész még biztos nem vagyok,
csiszol és formál egy keserű kéz,
fröccsen a hűtővíz, a kés forog.

Normális voltam a srácok szerint.
Ha tudták volna, milyen őrület
gombolja magát ki-be a fejemben,

messzire elugráltak volna mind,
ha észreveszik: munkaterület,
penészes, sötét torkok nyelnek engem.
 
Vagy mint az Úgyhogy tovább gondoltam utolsó két sora, ahol a záró sor képteremtő ötlete frappáns poén helyett hétköznapiságában végzetes látomássá lesz, s ahol az addigi egyes számot felváltó többes szám leszámol az olvasó külső szemlélői pozíciójával:
 
Nincs pátosz, nincs sértő, nagy vereség:
cipekedünk a kijárat felé.
 
Az összegző kötetben saját helyén találjuk a férfiszerelmet és éppígy Nádasdy létezésének másik meghatározó, már nem üldözött, de még mindig leginkább csak eltűrt másságát – a polgári öntudatot és mentalitást. „Én polgár vagyok, anyagom rugalmas, / ütésnek, használatnak ellenáll.” – szólnak a csalókán önjellemző sorok Az arisztokraták című versben, de azért ez a polgárság Nádasdynál inkább családi rendelés, semmint körülölelő társadalmi réteg – az ütésállás pedig semmiképp sem garanciája a sértetlenségnek. Erről beszél a Van orvosom, akárcsak a Szüleim nyolc sora:
 
Hiába locsolok bármit magamra,
gyér a bőröm és szivárog az orrom,
hiába nyalom le a nevüket
a lelkemről, görbülve kutyaként,
igyekszem szorgosan letisztogatni
az áruló betűket, áruvédjegy,
szüleim, már megszokhattam volna,
de fáj, ha rájuk gondolok, nyilall,
mint bordatöréskor a röhögés.
 
A kötet férfiszerelmet tárgyaló versei, az eddigiek ismeretében érthető módon, ezúttal sem különülnek el: ugyanannak a személyes tapasztalásnak a részét alkotják, amely egyszerre ad hírt eufóriáról és szégyenről, a társas érintkezés problémáiról meg a csakis szerelem, testi szerelem által feloldható, vagy legalább ideig-óráig elfedhető emberi ellentétekről. Szándékolt trivialitásával az össze-nem-illésnek ezekről a lehetőségeiről és titkairól beszél például A reggeli című vers:
 
A reggeli a legnagyobb különbség:
ott dől el, hányat fogunk reggelizni,
s hogy fogunk-e. Mert reggel nehezebb
a kompromisszum: céltudatosan
alkalmazkodni este még lehet,
reggel soha. Többféle müzli van,
de van szalonna is, sőt melegétel,
fényévnyi távolság van reggeli
és reggeli közt, csípős paprika,
vagy mézes-vajas kifli, ezeken
átvergődni szinte reménytelen.
És még a mennyiség meg az idő:
ülve gatyában (sőt meztelenül),
vagy cipőhúzás közben beszaladni
egy falatért és bevinni a kávét
vécébe, fürdőbe, tükör elé.
Ezeken csak a szerelem segít.
 
Aztán a Jól láthatóan lógok itt lapjain még találni két nagy témát, melyekről a jelen cikk nem képes érdemben számot adni. A versszövegek horizontján visszatérően fel-felbukkanó Isten és a halál előtt ugyanis visszatorpan az ateista és önmagát még öt-tíz percig örökéletűnek vélő recenzens. 
Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  64 oldal,  Ár:  1999 Ft