Semmiképpen sem amiatt tűnhet ez furcsának, mintha Nádasdy Ádám nem vállalná a magyar líra hagyománytörténetét, hiszen ő nemcsak fordítóként (angolról, olaszról, illetve magyarról magyarra dolgozva), nyelvészként meg univerzális filoszként bizonyítja fejlett múltérzékét – hanem költőként is. Aminthogy ezt igazolja a Jól láthatóan lógok itt két verse is: Arany Jánoshoz, illetve Ady Endréhez (al)címezve. Méghozzá a pályaelőd életproblémáját mindkétszer oly módon összecsengetve a saját szakmai és létkérdéseivel, hogy az rögtön feledteti az olvasóval a versek megszületésének alkalmi, évfordulós apropóját:
„Most, árva énekem, mi vagy te? A szégyen,
önző önarcképem, szellőzés-igényem.
Ruhámat lehúztam, lenyúztam a bőröm.
Tarts vissza, szoríts le, nehezékem, őröm.” (Ijedt zavarban felkapott lepel – Arany Jánoshoz)
 |
A meglepődés döntően nem is annak szólhat, hogy a 72 esztendős költő súlyos betegségen innen és túl is sokkalta aktívabb annál, semhogy az életre mintegy távlatból visszatekintő verskötetet várjunk és kapjunk tőle. Elvégre a külső ember serény és fáradtságot nem ismerő tevékenysége, markáns (és a legtöbbször derűt sugárzó) nyilvános jelenléte, ahogy mások esetében, úgy Nádasdynál sem zárhatja ki a belső ember végösszegző számvetésének megérlelt szándékát.
A Jól láthatóan lógok itt összhatásának váratlansága sokkal inkább abban rejlik, hogy Nádasdy a maga legszemélyesebb ismertetőjegyeit megőrizve, intakt módon érkeztette el költészete (átmenetinek vagy végérvényesnek bizonyuló) lezáró szakaszába. Méghozzá olyképpen, hogy e tematikai, alkati és mentalitásbeli jegyek most, úgy lehet, minden korábbinál szervesebb kapcsolatra lépnek egymással az egyes versek szövegében és a kötet egészében egyaránt. S ez azért különösen nagy szó, mivel e szerzői jellegzetességek legfőbbjeit, mint amilyen például az őszinteség, a szégyen és a szemérem triója – eredendően vajmi nehéz összhangba hozni egymással. Most ez megejtő módon és sorozatosan sikerült Nádasdynak, és ha itt-ott fel is sejlik még költészetének egyik, amúgy olyannyira rokonszenves gyengéje, a poénra, slágfertig csattanóra kifuttató szándék (mint például az Édes gondok ölén című versben), a kötet java előzékeny jólneveltségében sem mozdul el az elkönnyítés irányába.
Az említett hármasság felszikrázó-nyugtalanító szimbiózisát érzékelteti az olvasóval a Munkaterület 14 sora:
„Sajnos gyanakszom. Túl jó az egész.
Egy nap megnyílik egy sötét torok,
s a talált csoki alján a penész
teljes pompájában rám vigyorog.
Egy gyanús hang azt mondogatja: kész.
Nem tudom – kész még biztos nem vagyok,
csiszol és formál egy keserű kéz,
fröccsen a hűtővíz, a kés forog.
Normális voltam a srácok szerint.
Ha tudták volna, milyen őrület
gombolja magát ki-be a fejemben,
messzire elugráltak volna mind,
ha észreveszik: munkaterület,
penészes, sötét torkok nyelnek engem.”
Vagy mint az Úgyhogy tovább gondoltam utolsó két sora, ahol a záró sor képteremtő ötlete frappáns poén helyett hétköznapiságában végzetes látomássá lesz, s ahol az addigi egyes számot felváltó többes szám leszámol az olvasó külső szemlélői pozíciójával:
„Nincs pátosz, nincs sértő, nagy vereség:
cipekedünk a kijárat felé.”
Az összegző kötetben saját helyén találjuk a férfiszerelmet és éppígy Nádasdy létezésének másik meghatározó, már nem üldözött, de még mindig leginkább csak eltűrt másságát – a polgári öntudatot és mentalitást. „Én polgár vagyok, anyagom rugalmas, / ütésnek, használatnak ellenáll.” – szólnak a csalókán önjellemző sorok Az arisztokraták című versben, de azért ez a polgárság Nádasdynál inkább családi rendelés, semmint körülölelő társadalmi réteg – az ütésállás pedig semmiképp sem garanciája a sértetlenségnek. Erről beszél a Van orvosom, akárcsak a Szüleim nyolc sora:
„Hiába locsolok bármit magamra,
gyér a bőröm és szivárog az orrom,
hiába nyalom le a nevüket
a lelkemről, görbülve kutyaként,
igyekszem szorgosan letisztogatni
az áruló betűket, áruvédjegy,
szüleim, már megszokhattam volna,
de fáj, ha rájuk gondolok, nyilall,
mint bordatöréskor a röhögés.”
A kötet férfiszerelmet tárgyaló versei, az eddigiek ismeretében érthető módon, ezúttal sem különülnek el: ugyanannak a személyes tapasztalásnak a részét alkotják, amely egyszerre ad hírt eufóriáról és szégyenről, a társas érintkezés problémáiról meg a csakis szerelem, testi szerelem által feloldható, vagy legalább ideig-óráig elfedhető emberi ellentétekről. Szándékolt trivialitásával az össze-nem-illésnek ezekről a lehetőségeiről és titkairól beszél például A reggeli című vers:
„A reggeli a legnagyobb különbség:
ott dől el, hányat fogunk reggelizni,
s hogy fogunk-e. Mert reggel nehezebb
a kompromisszum: céltudatosan
alkalmazkodni este még lehet,
reggel soha. Többféle müzli van,
de van szalonna is, sőt melegétel,
fényévnyi távolság van reggeli
és reggeli közt, csípős paprika,
vagy mézes-vajas kifli, ezeken
átvergődni szinte reménytelen.
És még a mennyiség meg az idő:
ülve gatyában (sőt meztelenül),
vagy cipőhúzás közben beszaladni
egy falatért és bevinni a kávét
vécébe, fürdőbe, tükör elé.
Ezeken csak a szerelem segít.”
Aztán a Jól láthatóan lógok itt lapjain még találni két nagy témát, melyekről a jelen cikk nem képes érdemben számot adni. A versszövegek horizontján visszatérően fel-felbukkanó Isten és a halál előtt ugyanis visszatorpan az ateista és önmagát még öt-tíz percig örökéletűnek vélő recenzens.