Lázár Ervin: A legkisebb boszorkány / Miskolci Nemzeti Színház
2019.11.25.

Furfangos egy mese Lázár Ervin gyönyörű szövege, A legkisebb boszorkány. De már furfangos Ámi Lajos meséje is, ami Lázár Ervin szövegének alapjául szolgált. Szabó Attila rendező a Miskolci Nemzeti Színház számára készített átiratában még egy csavart beletesz az adaptációba. SZEMERÉDI FANNI ÍRÁSA.

A világszép szerelmét kereső világszép királyfiba beleszerető, és annak megmentéséért a boszorkányvilággal szembeforduló, az ellen titokban harcoló “kis vakarcs” legkisebb boszorkány történetében egyszerre két történetsík, nézőpont jelenik meg. 
 
Rusznák Adrienn
Rusznák Adrienn
Papp Ágnes Klára izgalmas tanulmányban elemzi a népmese (varázsmese) és a Lázár Ervin-szöveg szerkezete, világnézete, nyelvezete közti különbségeket, illetve a két meserendszer egymásra vonatkoztatásának, egymásba fonódásának hatásmechanizmusát: “... gyakorlatilag egyszerre két párhuzamos mese bontakozik ki a szemünk előtt, és folyamatosan áthatják, átalakítják, reflektálják egymást. Az egyik történet Király Kis Miklós meséje, amiben a legkisebb boszorkány a károkozó szerepét játssza testvéreivel együtt, majd fokozatosan átalakul a királyfi segítőtársává (ugyanakkor nem tud a hős történetében a cárkisasszony szerepkörébe betörni, noha ez a célja). (…) Ez a mese azonban csak a háttérben zajlik (...) Az előtérben ugyanis nem ez áll, hanem Amarilla, a legkisebb boszorkány története. Ebben már Amarilla lesz a hős, Király Kis Miklós először károkozónak tűnik, majd fokozatosan kiderül, hogy a legkisebb boszorkány meséjében ő tulajdonképpen” az elérendő cél, a jutalom szerepkörét tölti be. 

A kettős cselekményvezetés a Miskolci Nemzeti Színház kamarájában bemutatott zenés mesejátékban végig jelen van, de a hangsúlyok érezhetően áthelyeződnek egyikről a másikra: első felvonásában a kis boszi búvópatak-szerűen bukkan fel újra és újra Király Kis Miklós útján, megalapozva ezzel azt, hogy a második felvonásban egyértelműen ő váljon a főhőssé. 
 
A mesélő is kiemelt szerepet kap: egy színésznő játssza nagyon egyszerű, de jól eltalált jelzésekkel a mesélőt, Anyabanyát, a csillagok anyját, Tündér Tercia dadusát és az ezüstszőrű táltost is. Elég egy álarc, egy kendő, egy palástra rajzolt hatalmas arc, no meg persze a színésznő, Molnár Anna sok titkot rejtő hangja, és a szemünk láttára alakul át egyik figurából egy pillanat alatt a másikba. Ezzel kiemelődik magának a mesélésnek az aktusa, megteremtődik a “minden lehetséges” mesei világa. Többen is ki-beugranak egyik szerepből a másikba (Kokics Péter többnyire a Király Kis Miklóst segítő figurák bőrébe bújik, s teszi azok sorát szellemesen változatossá, Konfár Erik pedig legtöbbször az akadályozó ellenfeleket színezi egyénivé). Átalakulások, átváltozások sora a boszorkányok feladata is. De a legnagyobb, szép és komoly átalakulás Amarillára, a kis boszorkányra vár. 

Koller
Koller Krisztián
Rengeteg játékkedvvel, ötlettel és fantáziával, a mese szeretetével és tiszteletével ajándékozzák nekünk ezt az értékes történetet a játszók. Szövevényes, sokrétegű, jó ízléssel és arányérzékkel megalkotott mesét tárnak a nézők elé, tisztelve, komolyan véve a gyerekeket, egyenrangú partnernek tekintve őket. Nem egyszerűsítik le az életet, sem a történetvezetést, tudják, hogy a jó mesék ugyanannyira tudnak szomorúak lenni, mint vidámak, ugyanannyira komolyak, mint játékosak. Ez a huncut, szép, komoly játékosság van jelen végig minden egyes mozzanatban. Az alkotók finoman helyezik ki a hangsúlyokat, s hagyják, hogy a mese gazdagságából ki-ki elvigye a magának való kincset. A nézőtéren nagycsoportostól az iskola harmadik osztályáig mindenféle méretű gyerkőc megtalálható, és mindegyikük, de az őket kísérő felnőttek is megtalálják a maguk számára fontos tartalmat ebben a gazdag szőttesben.

A látvány- és zenei világban, a nyelvezetben is különféle stílusok, világok, korok találkoznak és egészítik ki egymást egy egységgé válva. Király Kis Miklós farmeros-tornacipős királyfi, a farmering vállban azért hercegesen buggyos (jelmez: Miareczky Edit). Koller Krisztián esendő és megnyerő Miklósa elsőre nem az a tipikus királyfiforma, és pont ez benne a jó. Néha kicsit túl öntudatos, néha férfiasan sírva fakad, ha vesztésre áll, vagy ha fél, néha nagyon nem látja át a helyzetet (főleg, ha érzelmekről van szó), néha botcsinálta fűzfapoétaként rettenetes rímeket farigcsál (és még el is énekli), néha viszont nagy elhatározással keményen állja a próbát (akármilyen forró is a csillag érintése, vitézül, fogát összeszorítva kitart). És céljától: Tündér Tercia feleségül vételétől semmi nem tántoríthatja el. 

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
A boszorkányok világa sok apró mozaikból áll össze. Elsőre kicsit félelmetesek, de éppen csak annyira, hogy tisztában legyünk vele: gonosz szándékaikat nem árt komolyan venni. Emellett azonban folyamatos humorforrásként is szolgálnak. Horváth Alexandra Marillája nem túl okos, de annál vagányabb csaj, mindegy, mit csinál, de azt lendülettel, rákkenrollal. Varga Andrea Rillája a legidősebb testvér, lassabb, morgósabb, mint a húgai. Rusznák Adrienn Amarillája cserfes, duzzogós fruskából szép csendesen válik drámai hősnővé; aki nemcsak, hogy az egyik legjobb boszorkány-palánta (a Kis Miklósra leselkedő veszélyek elhárítása igazi varázstudományt, leleményességet igényel), de komoly felnőtté érleli a viszonzatlan szerelemért hozott minden áldozat, és a legvégső hőstette: önmaga és tettei következményeinek bátor vállalása.  

A boszilányok stílusa kicsit halloween-es, az iskolatáskákból kikandikáló csontvázkéz, a szemgolyóból készült színházi látcső, a fekete-fehér arcfestések és ruhák, a sötétben világító hajtincsek menők, humorosak is. A vizuális poénok (vörösen villogó helyzetjelző a bosziseprűn), a videóanimációk (Hajdufi Péter) frissé, lendületessé, maivá teszik a látványvilágot. A díszletet (Horváth Jenny) a forgószínpadra épített emelkedők és lejtők, a süllyedő használata (alsó világ) és a zsinórpadlásból leereszkedő elemek, a rugalmas függönycsíkokból álló, átjárható falak, vetítési felületek változatossá, sokféleképpen felhasználhatóvá teszik. Ebben a nagy mesélő- és játékkedvben minden játékká válik: a színpadnyíláson nem egyszerűen kimennek a szereplők, az kiszippantja őket. Jelentésessé válik még a praktikum is: a kaszaerdőben halálát lelő táltos alámerül a süllyedőben, de az addig őt tartó két karabiner úgy emelkedik lassan vissza a zsinórpadlásra, mint a táltos lelke az égbe, Miklós tisztelettel néz utána.

Az előadás zenei világában (Nagy Nándor munkája) is különböző stílusok keverednek és egészítik ki egymást, banya-blues, operaária-részlet, többszólamú, rappelve verselő kórus, “romantikás” dallamok alkotnak egységet. A mozgás (koreográfus: Fosztó András) és a bábok használata tovább gazdagítja a rétegeket: Tündér Tercia (Sziffer Glória) majdnem néma szereplőként mezítláb (milyen szép!) balettozza végig a jeleneteket; a királyfi és mindenkori táltos segítői sokszor ketten alkotnak egy testet, például a ló négy lábára húzható csizmákból szinkronban lépve kettőt-kettőt bírnak, vagy egy emberként ketten hordanak egy kabátot. 

Az igazi főhős, Amarilla Szabó Attila rendezésében nem elsősorban önfeláldozó szerelmes, hanem szuverén egyéniség, aki a saját útját járja, nem azt, ami ki van jelölve számára. És bátran vállalja az árát a döntésének. Ez indokolja, hogy a végén az eredetitől eltérően nem a viszonzatlan szerelemé a zárlat. A büntetésből széllé változtatott Amarilla vihara végül lecsendesül, idővel elmúlik a fájdalom, és marad egy szabad, játékos szellő, ami örömére van az embereknek. Nem is tűnik szükségesnek az utolsó mondat tanulsága. Mert mindent elmond az a bölcsesség, a mese és a néző felé sugárzott tisztelet és figyelem, hatalmas mesélőkedv, ami végig jelen van az előadásban.  
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.