Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora / Szépművészeti Múzeum
2019.11.17.

Innen szép győzni. Mire végére érünk a százhuszonegy műnek a Szépművészeti Múzeum jobboldali teremsorában, lassan oszlik az előítélet. Szeretjük, de legalábbis érteni kezdjük a fölkínált látványt. P. SZŰCS JULIANNA KRITIKÁJA.

Rubens: Brigida Spinola
Rubens: Brigida Spinola-Doria portréja

Iker-kiállításról van szó. Éppen öt évvel ezelőtt rendezte meg a Szépművészeti Múzeum Rembrandt és a holland arany évszázad festészetét, azaz Németalföld északi részének mustráját. Magyar – és talán nem csak magyar – körülmények között megvalósított imponáló blockbuster tárlat volt az (kurátor: Ember Ildikó), nézőszáma és szakmai visszhangja talán még a korábbi nagy összefoglaló tárlatokat, a spanyolokét, az itáliai reneszánszét, majd az olasz barokkét is felülmúlta. Az akkori katalógus közel kétszáz művet hordozott, de nem a mennyiség volt érdekes. Az ember alig tudott betelni azokkal a Rembrandtokkal és főleg azzal a Vermeer képpárral (A geográfus, Az asztronómus), amelyek születésük óta akkor és nálunk találkoztak először újra.

Azért érdemes fölidézni a tegnapi szép kulturális pillanatot, mert az iker másik fele, a Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című óriástárlatnak (kurátor Tátrai Júlia) ezzel a nyomasztóan gyönyörű emlékkel kell megbirkóznia. Dél-Németalföld festészetének a maga nehezen akceptálható pompájával. Ezen belül pedig az antwerpeni romanistáknak a maguk ájult italomániájával, a hard barokk szentképfestőknek a maguk kíméletlen teatralitásával és a művész-udvaroncoknak a maguk fensőbbséget süvegelő alattvalói magatartásával. Beszéljünk nyíltan. Én még nem találkoztam olyan „nem művészettörténész” civillel, aki lelkesedett volna a tonnaszám leölt nyuszikák vadászcsendéletekké átlényegült képeiért, az „ecset őrületével” (Bellori) fölfestett virág-hekatombákért, nem beszélve a „szőke volt és másfél mázsa” nőstény husikákért, lettek légyen azok mitológiai szereplők, vértanúk, vagy csak szimpla zsánerfigurák. (A művészettörténészek mások, ők már csak a szakmai problémát érzékelik, akár az orvos egy jól fejlett tumor láttán.) Könnyű volt öt évvel korábban lelkesedni. A magunk vágyva vágyott erkölcsi világrendjét, szolid ízlését, „őspolgárságát” ünnepeltük Amszterdam, Delft, Leiden, Haarlem hőseiben. Szerintem a lelke mélyén mindenki kicsit „holland” szeretne lenni, miközben persze flamand módra, bűntudattal habzsolná a föld javait.

Innen szép győzni. Mire végére érünk a százhuszonegy műnek a Szépművészeti Múzeum jobboldali teremsorában, lassan oszlik az előítélet. Szeretjük, de legalábbis érteni kezdjük a fölkínált látványt. Egy modern alkotás, a százhuszonkettedik tétel ugyanis meggyőz, hogy van átjárás e régi kor dús hajlama és a jelen között, de erről lejjebb. Tátraiék ugyanis sem nem kronológiai, sem nem monografikus rendet követtek. Egyszerűen érdekessé tették ezt a gusztusunktól oly távoli világot.

Rubens: Venus
Rubens: Venus és Cupido

Tehát. Nem preparálták ki az utrechti uniótól az arrasi békéig, az északi manierizmustól a franciás igazodásig terjedő stiláris ívet, de nem is célozták meg a főszereplő művészek életútjának fejlődéstörténetét sem. Még csak szorosan vett ikonográfiával, azaz motívum-gyűjteménnyel sem terhelték a könnyen fáradó nézőt. A kiállítás (és a példásan pontos, valamint a látványt lekövető katalógus, Tátrai mellett Varga Ágota szerkesztette) más utat járt. Ügyekre koncentrált. Tíz különnemű, de egymást erősítő tartalmú tétellel – szinte 3D-s dramaturgiát alkalmazva – körüljárt egy problémát, a flamand festészet egyszer volt és összehasonlíthatatlan különneműségét.

Ha a nagy egész bemutatásának szempontjából a történelem volt a fontos (a katalógusban Balogh Tamás nem éppen léha, kissé túltömör tanulmánya az iránytű ezúttal), akkor megidézte a világvárossá növekvő Antwerpent, valamint a brüsszeli helytartók, Izabella és Albert miliőjét. (Rubens és Jan Brueghel közösen festett uralkodói portréja itt a főszám.) Ha alkalmasint a gyűjtéstörténet vitt közelebb a látvány megértéséhez (a nemzetközi mezőny egyik legjobb írása a katalógusban az osztrák Karl Schützé), akkor az aranykori helytartó, a Habsburg Lipót Vilmos műkedvelő furorját idézte föl a kiállítás. (Ifj. David Teniers gyűjtemény-képe a mondandó fő hordozója, az enteriőrben – igaz, csak miniatürizált változatban – látszó festmények váltak ugyanis a későbbi bécsi múzeum törzsanyagává.) De külön szekciót kapott a dél-németalföldi festészet itáliai kapcsolat-rendszere (az újrafelfedezett Adam de Coster Három énekese a nagy élmény itt), valamint e kapcsolat következménye, az antikizáló humanista műveltség szárba szökkenése és érzéki megjelenítése is. (Ki más lehetne a célcsoport ezúttal, mint Rubens, Rubens és újra Rubens? Edinburgh-tól Szentpétervárig, Madridtól Drezdáig hosszú a kölcsönzők sora és akkor még nem említettük a momentán hontalan bécsi-vaduzi Liechtenstein gyűjtemény negyvenvalahány festményének idecitálását. Nagy muzeológiai dobás volt ennek az anyagnak a vendégszerepeltetése.)

Van Dyck: Filippo Francesco d'Este
Van Dyck: Filippo Francesco d'Este

De van, amikor a tematika hangsúlyozása a megkerülhetetlen módszer. Ezért kaptak például önálló fejezeteket az új típusú, ellenreformációs szentképek és oltárok, továbbá „a megismerhető világ”, azaz a táj és benne a természet, az ultra precíz részletességgel előadott fauna és flóra. (Az előbbiből Daniel Seghers rejtélyesen szakrális tartalmú álcsendélete, utóbbiból Frans Snyders páratlanul vérszomjas és premier plánban ábrázolt kölni oroszlánjai a legfigyelemreméltóbb látvány-szenzációk.)

Az efféle nagy kiállításoknak persze van múzeum-menedzselési melléküzenete is. Ilyen alkalmakkor négy-öt művészettörténész összehajol és kisütik (sokszor joggal), hogy egy hazai raktárban lapuló festménynek vagy rajznak valójában ki az igazi alkotója. Egy új attribúció mindig legitimál és egy új felfedezés a tudomány oltárára helyezett legméltóbb ajándék. Kiemeli a gyűjtemény fontosságát és indokolja a vállalkozás értelmét. Több is van itt és most a Szépművészetiben, mind saját anyag, egyet kvalitása okán és szubjektív ízlésem szerint mégis kiemelnék, mert Lipót Vilmos gyűjteményének első festő-felügyelőjének, Jan van den Hoecke Angyali üdvözletének helyzetbe hozása igazi szakmai fegyvertény. A szárnynélküli Gábriel sugárzó alakja, a szokatlanul barnahajú Mária fenséges mozdulata, a kelmék pazar sűrűsége mintha csak eltüntetné a spanyol és flamand, az olasz és francia festészet közötti különbségeket, azaz egyesítené a katolikus Európa összes invencióját. Sejthető: a jövő reprezentatív Szépművészeti-albumaiban sokszor fogunk még vele találkozni.

De ha nem kapott volna súlyos argumentációt két fontos alfejezet, meglehet, mégis unalomba fullad a nagy mustra, és megint a hollandok nyerik az évszázadokkal korábbi meccset. De kapott, hála a „kárpit-kérdés” és a „portré-probléma” részletesebb tárgyalásának.

A kiállítás egyik fő darabja Rubenstől A jóslat kinyilatkoztatása a Decius Mus-sorozatból. Nem irdatlan kerete, hazafias mondandója, a festőtől elvárható lazúros technikája a legérdekesebb itt (amúgy az se kutya), hanem a mellétett és a festményt oldalfordításban hűségesen követő madridi faliszőnyeg. Körülötte pedig a többi nagy kárpit-sorozathoz készített különféle stádiumok, az úgynevezett bozzettók (vázlatok), modellók (festmények kisebb méretben), valamint az egy az egyben és képként is érvényes, de mégiscsak kartonként működő vásznak. Aki megérti ezt a technikai sort, megért valamit Dél-Németalföld művészet-szociológiájából is. Az akkori Trón és Oltár mint fő-fő megrendelő az üzemszerű termelésben volt a legérdekeltebb. A holland individualizmussal szemben olyan új közösségi formát teremtett, amelyben az egyéni lelemény és a külön találmány háttérbe szorult a vallás és a hatalom érdekében együttműködő rendszer parancsára. A Németalfölddel foglalkozó klasszikus művészettörténet (Van Puyvelde, Jaffé stb.) nem győzték fitymálni a „többkezes” műhelymunkákat, Jan Brueghel és Seghers, Paul de Vos és Wildens belepancsolásait a fővállalkozó munkáiba. Mára a szükségből inkább az erény érvényesül: íme, van előképe a kollektív modern műalkotásoknak, a filmnek, a belsőépítészetnek, az installációnak. Más kérdés, hogy az együttműködés szelleme ellen azért egy mai demokrata csak-csak berzenkedik.

Kicsiny Balázs: Végső vágás a képek birodalmában. Fotók: Szépművészeti Múzeum
Kicsiny Balázs: Végső vágás a képek birodalmában. Fotók: Szépművészeti Múzeum

Történt pedig, hogy mielőtt a nagy Anthonisz Van Dyck eleget tett volna angliai meghívásának, látogatást tett a „másképpen festő” Haarlemben egy konkurenciánál, a méltán híres Frans Halsnál. A hollandnak – jegyezte föl a kortársi krónikás, Arnold Houbraken – „az volt a szokása, hogy portréit vastagon és puhán feloldva festette fel, s csak azután helyezte beléjük az ecsetvonásokat, mondván, no most még a mester kézjegyének kell bekerülni.” Van Dyck méltányolta ugyan a kortárs velleitását, de állítólag megjegyezte: „egyike lett volna (Hals) a legnagyobb mestereknek, ha színkezelésében valamivel több  finomság és ragyogás lett volna.”

Nos, finomságban és ragyogásban nincs hiány a kilencedik, a portré szekcióban. Nem csak a maga nemében páratlan Van Dyck tűnk ki a modor legartisztikusabb kidolgozásával, hogy a sznobériától sem mentes uralkodó osztály bársonyba, selyembe öltöztetett hercegeit, lordjait, sőt uralkodóit megörökítse (plusz nejeiket, lányaikat, özvegyeiket), de eljött Pestre Jordaens, Coques és persze Rubens is megmutatni, hogy mit ér a festő, ha az anyagot vékonyan, a ruhát részletezően, a környezetet elegánsan oldja meg. Sokat ér. Ha lelkiekben nem is vetekszik a hollandusokkal, de a világi dolgok tekintetében verhetetlenek voltak és azok is maradtak.

„Rubens telített képi világa, összetett szimbólumrendszere, allegorikus nyelvezete sok szempontból távol áll a ma emberének vizuális normáitól” – kezdi a katalógus záró-tanulmányát Bódy Kinga, hogy fölvezesse a kiállítást értelmező modern munkát, Kicsiny Balázs művét, a Végső vágás a képek birodalmában című szobor-installációt. (Haladó az efféle hagyomány nálunk, a nagy holland kiállítást Forgács Péter remek Rembrandt-modul kompozíciója zárta.) Áll tehát a térben, a mi mostani terünkben egy tépett papírdarabokkal végigragasztott figura, kezében keret, egy képet hordozó tábla meg egy olló, lábfejét egy lavór takarja, abban áll. Az egész mű Rubens Seneca-festményét idézi, amiképpen Rubens Seneca festménye pedig egy hellenisztikus szobor előképén alapszik. Ókor – kora-újkor – posztmodern azért fog e testben össze, hogy bizonyítsa: minden mindennel összefügg. A megfejtés egyértelmű. Az egyetemes kultúra még itt is, még most is, mindennek és mindenkinek ellenére akkor is jelen van, ha megtagadják, ízzé-porrá zúzzák, ha világcsúfjára udvari bolondot csinálnak belőle. Kicsiny Balázs megmutatja, hogy Rubens akkor is bennünk él, ha akarjuk, s ha nem akarjuk. A kiállítás után inkább akarjuk.
 
(A kiállítás 2020. február 16-ig van nyitva. Ez a kiállítás minden nap - hétfőnként is - 10-18 óra között.)