A fecsegő potyautas 78.
2019.11.15.

Eszembe jutsz, gyakran nem is tudom, miért, annál a virágboltnál, egy akármilyen arcba bámulva, látok egy tisztást, kicsi, elhagyott, máskor egy nagy folyó, de olyan, hogy ködben a túlpart, eszembe jutsz, de nem hívlak, hogy haló, haló, Péter, eszembe jutott valami, azazhogy éppenséggel te, nem mondom ezt, nem is írom meg, mintha a gondolatoknak, az észjárásoknak ez a szabálytalan járása, járkálása, ide-oda szállingózása nem is rád tartozna. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Kántor Péternek


Én pl. nem jutottam a gyerekek eszébe, mert inkább az eszükbe jutottak helyes és méltó mások, amikor a Caféban téged ezért a hetvenért, de mindegy is, mert igazán úgy tűnhet, mintha panaszkodás lenne, vagy még talántán vád is, pedig egyáltalán nem, és akkor ezzel már annyira sem érdemes előhozakodni, mint a tavalyi hóval. Nem is volt tavaly hó. Mi volt tavaly, tavalyelőtt. Tavaly se volt hó. Ugye, nem volt? De hogy ez: eszünkbe jut valami. Talált tárgy, a zseb idáig rejtegette, egy másik táska mélyén pihent, . Maradj meg, kérlek, csodálkozás. Eszünkbe jut valami, kicsit felénk dől az utca, a házak, a fák, sietni, a fáradni kész emberi testek, hogy itt vagyok, én is itt vagyok. Mondd már, hogy szia. Az a helyzet, hogy nekem te sokszor eszembe jutsz, na, most ez milyen, mit lehet ezzel kezdeni, meg hogyan. Eszembe jutsz, gyakran nem is tudom, miért, annál a virágboltnál, egy akármilyen arcba bámulva, látok egy tisztást, kicsi, elhagyott, máskor egy nagy folyó, de olyan, hogy ködben a túlpart, eszembe jutsz, de nem hívlak, hogy haló, haló, Péter, eszembe jutott valami, azazhogy éppenséggel te, nem mondom ezt, nem is írom meg, mintha a gondolatoknak, az észjárásoknak ez a szabálytalan járása, járkálása, ide-oda szállingózása nem is rád tartozna. Hogy közöd. Rád gondolni, az téged hogyan érinthet. Kellene azt nekem mindig mondani. Hogy váratlanul gondolok rád egy napsütésben, amott egy kikötő, oroszok, Baka Pista vagy egy holló. Napra nap ül az ablak előtt a japánakác ágán, néha fölreccsen. Arról is. De van szarka is, jut eszembe, ők párban járnak-repkednek, két szarka a november szaggatta levelek maradék kiállításában, róluk meg nem. Meg se vágták, vérzik. Megvágták, dehogy vérzik. A volt nyáron is mennyire hiányoztál, egy ember itt lehetne, velünk, jár és kel a szél a parkban, s mint egy szabadnak nyilvánított fátylat lehelgetne el a kastély előtt, kérlek, újra nyílt szemben a büfé, de fröccsöt ne remélj, kisgyerek járkál a fűben, nézi, tán bogarat gyűjt, mit tudom én, eszébe jutott ez. Vagy egy gondolás, mondjuk, elég direkt volt. Ezt is csinálni, gondolni nem csak úgy, de direkt. Koncentrálok rá, mert. Nem tudom, miért. Amikor eszembe jut valami más, sokszor ujjongok is, ez jó, ez egy remek ötlet, hogy a déli szívverésig, vagy a napkelte véres foltjáig eljutni, aztán megküzdeni az éjjel, vagy bújni előle, egy kisnapunk nagyregénye, látod, ezek a minimális igények, megcsinálni testünkkel, lelkünkkel, a kisfényű ésszel egy napszakot, mint egy műalkotást, lalala. Ujjongok valamin, de aztán egy gyufadoboznyi forradalmat se bírok végigcsinálni. Ötletek sorsa. Lehunyom a szemem, hogy kicsit jobban éljek. Eszembe jut, hogy eljutni még a sarokig, maximálisan azon is túl, egy jó kis Óperenciáig elérni, újabb sarok, a csarnok emeleti traktusa, hol a fáradhatatlanul kommentáló Dezsőt, akinek mindenről minden az eszébe jutott, vagyis a semmiről a minden és a mindenről még a semmi sem, hogy a szerelője, az ő szerelője így meg úgy, ájult áhítattal hallgatta Ádám, nem élnek már, sajnos. Mondhatom-e, hogy sajnos. Így kell-e mondani. Vagy eszembe jut egy idegen város, hull a dara a főtéren, mintha egy isten szórná a korpát, lehettünk volna ott vendégek. Vagy a halál is csak egy hintaló. Micsoda láthatatlan, szörnyű erőfeszítés ez, hogy eszünkbe jut. Nem is tudjuk, hogy az a kis gondolat mióta küszködött, hogy fulladozott a sok napfényes, impozáns terv és elhatározás, a nagy ívű értekezések, a megfejtések és a heurékák büszke garmadája között, de az a kicsi csak nem adta föl, keringett árnyékban, elveszve, elfelejtve, úszott az árral, az ötletek árjával szemben, kapálódzott, volt, és még jobban akart lenni, mi meg mással vagyunk elfoglalva, na, milyen a lelet, édes öregem, ezzel vagyunk elfoglalva, a félelemmel, a szorongás nagyseggű tündérével vagyunk elfoglalva, aki terpeszkedik a mellkason, és csak nyomja, csak nyomja, csak bossza azt, a diétával, a gyógyszeradaggal, a bor mennyiségével vagyunk elfoglalva, vagy éppen egy festmény. (Én nem szoktam észrevenni a keretet.) Fölmázolt alakok, akik éltek is, meg nem is. A fények, persze. Fényviszonyok, felhők, ez meg az. Festményeinkkel vagyunk elfoglalva, meg például, lám, a mondattal, hát kérlek, ezt megismétlem, mondom még egyszer, mert ismételni, nahát, az milyen jó. Jut az ember eszébe, replay. Ez jó volt. Még egyszer kérlek, kérlek. De tényleg, mint egy gyerek, hogy még egyszer, még egyszer. A megismételhető mondat öröme, hogy változik, de mégse, hogy változik, de úgy is marad, az marad, ami. Ilyenek is jutottak az eszembe, amikor te is, Péter. És hogy csak szia.
Szia. 
Szia.