Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„EZ MA A TERRORIZMUS”

A mi fiaink / HBO
2019. nov. 11.
A Terápia alkotójának új sorozata teljesen tönkreteszi érzelmileg a nézőjét. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
2014 júniusában palesztinok elraboltak és megöltek három zsidó kamaszt. Amíg a hatóságok az eltűnt fiúkat keresték, Izrael váltakozva égett a kétségbeesés és a remény lázában. Az utcán tömeges felvonulásokat, közösségi imákat tartottak, a feszültség tapintható volt. A titkosrendőrség tudta, de nem hozta nyilvánosságra, hogy az elrabolt fiúkat szinte azonnal megölték: halálhírükre az addig reménykedő, érzelmileg túlfűtött tömeg tombolni kezdett Jeruzsálem utcáin, az arab járókelőket, taxisokat a rendőrök szeme láttára verték meg. Pár nappal később egy arab fiú összeégett holttestére bukkantak egy Jeruzsálemhez közeli erdőben – A mi fiaink az ő szüleinek, a nyomozást vezető titkosrendőrnek, valamint Izrael morális lelkiismeretének a története.
 
A mai filmvilágban, amely a nyomasztó valóságból a változatos fantáziákba való menekülést szorgalmazza, nem a legjobb ajánlólevél, ha egy sorozat tűpontosan modellezi az izraeli-palesztin konfliktus ellentmondásait. Valószínűleg azt is hiába tennénk hozzá, hogy dermesztő logikával tárja fel egy gyűlölet-bűncselekmény hatásmechanizmusát, és megrendítő annak a palesztin családnak a szívrepedése is, amelynek tagjai az egymásra tüzelő ideológiák frontvonalába kerülnek, pedig csak a fiukat szeretnék tisztességesen eltemetni.
 

A mi fiaink nem „izgalmas” a szó hagyományos értelmében. Nem a 24-et, de még csak nem is a Homelandet látjuk, hanem annak dokurealista kiadását. Amely fontolva halad, akciójelenetek helyett mély társadalomábrázolással ránt be a világába, fordulatait olyan megkapóan hitelesíti archív felvételekkel, hogy néha el sem lehet dönteni, mi a híradóanyag, és mit forgattak hozzá pluszban. És egyáltalán: iskolapéldája annak, hogyan kellene – illene? – megtörtént tragédiákat mozgóképen feldolgozni. Úgy fenntartani az érdeklődést, hogy ne fecskendezzünk mesterséges feszültséget a történetbe, ne csináljunk kéjesen borzongató thrillert egy gyilkosságból, de a gyomorideg se oldódjon a nézőben. Úgy rekonstruálni az álhírektől, érdekellentétektől, politikai elfogultságtól torzított történéseket, hogy abba maximum a populisták tudjanak belekötni, felvillantani az emberölés pusztító hatását anélkül, hogy effektíve megmutatnák a gyilkosságot.

 
Felerészt detektívsztori, felerészt melodráma, de mindkét fronton ijesztő és szívszaggató az HBO sorozata. Ijesztő, mert főhőse, Simon mellett, aki nem a Moszádnak, hanem az izraeli titkosrendőrség zsidó részlegének, a Shin Betnek dolgozik, a Nagy Testvér is egészen kicsinek tűnik. És nem is csak azért, mert a mai technológiával az embernek szinte már a ki nem mondott gondolatait is pofonegyszerű lehallgatni, hanem mert Simon az angolszász detektívekhez mért intuícióval lát át a tömeghisztérián és a felserkenő arabgyűlölet kifolyásán. És miközben a gyűlöletgyilkosság elkövetői után nyomoz, annál jóval nagyobb bűnöst is sikerül lelepleznie: a felelősséget a démonizált ellenségre hárító, öncsaló nemzeti öntudatot, és a hazaszeretet legprimitívebb formáját, a rasszizmust.
 
Művészetben nem a legnagyobb erény a precizitás, ennél a sorozatnál mégis mindig visszatérünk hozzá, mert lenyűgöző az a gondosság, amellyel A mi fiaink végigveszi, miért és miképp nem képes egy ország szembenézni saját mentális állapotával. Nálunk Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című dokumentumfilmje végezte el azt a feltáró munkát, amit Izraelben A mi fiaink, amely megmutatja, hogy a gyűlöletgyilkosságok soha nem légüres térben történnek meg, hanem a rasszizmust toleráló közegben. Olyanban, ahol a palesztin fiú eltűnésével eleinte nem is foglalkozik érdemben a rendőrség, mert úgyis becsületgyilkosság történt (álhír alapján azt feltételezik ugyanis, hogy a palesztin fiú meleg volt), ahol még azok sem tudják elképzelni, hogy a gyilkosságot izraeli követhette el, akik ismerik a zsidó rasszizmust, és ahol még a becsületes ügyvéd is csak azért védi az áldozatot, mert annak érdeke épp egybeesik a kormányéval, amely minél előbb el akar ítélni valakit a gyilkosságért, mivel újabb intifádától tart.
 

„Már nem a szervezetről, ideológiáról, pénzről van szó. Valami másról… Arról, hogy problémás, marginalizált, rasszista emberek, akik azt olvassák a Facebookon, hogy „Halál az arabokra, zsidókra!”, fogják magukat és megölnek valakit. Ez ma a terrorizmus” – szögezi le Simon, aki talán egyedüliként nem lepődik meg azon, milyen hétköznapi, esendő emberek az elkövetők. Nem elborult elméjű pszichopaták, csak hétköznapi arabgyűlölők. Ultraortodox zsidók, ami persze megint felmentést ad a társadalomnak, hogy eltolja magától az elkövetőket: hiszen egy „normális izraeli” soha nem tenne ilyet.

 
A mi fiaink azzal játszik el, hogy rákérdez arra, mi is számít normálisnak manapság – nem csak Izraelben, szerte a világon. „Antiszemita sorozat, amely besározza Izrael jó hírnevét” – így az ország miniszterelnöke, aki egyben bojkottra szólított fel A mi fiainkat sugárzó izraeli tévécsatorna ellen, amely előszeretettel feszegeti Netanjahu korrupciós ügyeit. De országos botrány tört ki amiatt is, hogy a sorozat nem a három zsidó áldozattal, hanem az egy palesztinnal foglalkozik, és a „kivételre”, a ritka zsidó terrortámadások egyikére koncentrál. Az alkotóknak – akik között ott találjuk a Terápia ötletgazdáját, Hagai Levit is – erre is megvan a válaszuk. Mégpedig az, hogy ha az áldozatra, az igazságtalanságra koncentrálnak, az több fájdalmat, több agressziót szül, míg ha az elkövetőt vizsgálják, az megértést, és talán, megelőzést eredményez.
 
A mi fiaink egy ébredéstörténet, egy egész nemzet elé tartott, súlyos tükör, amely nem Izrael áldozati szerepével, hanem az agressziójával foglalkozik, és végső soron arra tesz kísérletet, hogy megszakítsa a sérelemből elkövetett erőszakos cselekedetek ördögi láncolatát. Már pusztán azzal is, hogy izraeli (Hagai Levi, Joseph Cedar) és palesztin (Tawfik Abu Wael) alkotók összefogásában készült el, ahol egyikük értelemszerűen az izraeli, másikuk pedig a palesztin történetszálat írta és rendezte. És azzal is, hogy mindegyik oldalhoz, a cinikus hatósághoz, a megvadult tömeghez, a palesztin áldozatokhoz, a terrorcselekményt jogos retorziónak tartó Hamász-szimpatizánsokhoz, és igen, még a gyilkosokhoz is azonos empátiával közelít.
 
A sorozatot azonban egyértelműen Mohammed szülei, Husszein és Szuha (Johnny Arbid és Ruba Blal) vonják át a megrendítő tartományba. Tragédiájuknak csak tört része a szülő feldolgozhatatlan fájdalma, amit gyermeke holtteste felett érez. Husszeinéknek azzal kell szembesülni, hogy a politikai ellenérdekek kereszttüzében még a gyászukra sem jogosultak, hiszen fiukat mind a két fél kisajátítaná: az egyik a jól működő zsidó igazságszolgáltatás, a másik az izraeli elnyomás és a palesztin ellenállás plakátarcává tenné. Drámájuk hasonló, mint Simoné, akit a „velünk vagy ellenünk” törzsi logikája közösítene ki a nemzetből, amiért a zsidók ellenében is érvényt szerezne a törvénynek, és lecsukatná az izraeli gyilkosokat. A mi fiaink mélyén munkáló sorskérdés az, hogyan maradhat ember, s kiváltképp magánember valaki ebben az átpolitizált közegben, ahol valamelyik narratíva mindenképp kisajátítja a történetét, érzéseit, és diktálni akarja a döntéseit. Hogyan őrizheti meg alapvető emberi értékeit, amikor a nemzeti közösség a közös ellenség gyűlöletét és saját áldozati szerepének visszaigazolását várja el tőle?
 
Lehet, hogy tőlünk távoli konfliktusokról szól, lehet, hogy csak lassan jut el a célig, és néha olyan bennfentesnek tűnik, hogy az askenázi zsidók és a szefárd telepesek viszonyában elveszve azt kívánjuk, bárcsak kulturális gyorstalpalót is mellékelnének a sorozathoz. De A mi fiaink akkor is húsba vágó problémákat feszeget imponáló éleslátással, és olyan dramaturgiával, amely a végére érzelmileg teljesen megroppantja nézőjét – hogy ebből a megroppanásból valami épületes, elfogadással párosuló empátia születhessen.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek