Ha meg kellene nevezni a 2010-es évek norvég filmművészetének egyik jellegzetes tendenciáját, az mindenképpen a nagyszabású, történelmi-kosztümös, általában az ország valamelyik nemzeti hősét bemutató filmek vonulata lenne. Az elmúlt tíz évben kortárs norvég rendezők tucatjai idézték fel a múltat, mégis csak hárman vannak, akik rendre biztos kézzel szolgáltatják a látványos, javarészt valós eseményeken alapuló, akár több éven átívelő epikus műveket.
Egyikük Erik Skjolbjærg, aki a skandináv krimi irányzatának egyik első alkotásával debütált (Álmatlanság), majd karrierjét bankrablós (Nokas), valamint a tengermélyi olajkészletért vívott küzdelem szemléltetésével (Halálos mélység) folytatta, jelenleg pedig a második világháborúban játszódó Narvik című drámáját készíti elő. A másik két rendező Joachim Rønning és Espen Sandberg, akik álomgyári kitérőkkel ugyan (Las Bandidas, A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja), de szüntelen magabiztossággal lépnek elő a múltban játszódó, rendszerint egy híres norvég emberfeletti teljesítményeit bemutató monumentális filmjeikkel (Max Manus, Kon-Tiki).
Útjaik azonban nemrég különváltak, és míg Rønning az újabb Demóna-filmmel szórakoztatja a nagyérdeműt, addig Sandberg folytatta az eddig jól bevált irányvonalat és elkészítette a világhírű sarkkutató, Roald Amundsen életét bemutató filmet.
Művének alapvető problémája, hogy a lehető legklasszikusabb módon és a lehető legkevesebb kockázattal tálalja a felfedező történetét: mintaszerűen, tankönyvi pontossággal meséli el Amundsen pályafutásának kardinális pillanatait. Pedig a felütés bámulatosra sikeredett és rendhagyó filmet sejtet: egy viszonylag hosszú snittben láthatjuk, ahogyan Amundsen társaival együtt repülővel halad a végtelen jég világának belsejébe, ám gigantikus hóviharba keverednek, a repülő lezuhan, az egyik pilóta pedig súlyosan megsérül (eltöri a lábát), mire Amundsen így reagál: „Ne foglalkozz vele.”
 Jelenetek a filmből |
Minimális zene, kevés dialógus, kiváló karakterrajz csupán néhány perc leforgása alatt. Ez után azonban a film rátér a hagyományosabb és biztonságosabb útra: megismerjük Amundsen testvérét, Leont (Christian Rubeck), és egyik szeretőjét, Bess Magidst (Katherine Waterston), akiknek az éjszakába nyúló beszélgetéséből kirajzolódik a kutató pályája gyermekkorától egészen az utolsó útjáig, nagyjából úgy, ahogyan Mozart élete az idős Salieri és a fiatal pap párbeszéde során az Amadeusban.
A minden eredetiséget nélkülöző elbeszélési struktúra mellett nagyobb gond, hogy Sandberg a felfedező rendkívül kalandos életének összes fontos eseményét próbálja két órába besűríteni, ami a feszültségteremtés, a karakterábrázolás és a nézői érdeklődés fenntartásának rovására megy. Amundsen lényegében pár perc alatt szervezi meg első expedícióját, pillanatok alatt választja ki a megfelelő hajót és nyeri meg a támogatókat, majd mikor kiderül, hogy az angolok már elérték az Északi-sarkot, konfliktusok nélkül győzi meg legénységét, hogy a kialakult helyzet miatt az ismeretlen Déli-sark felé vegyék az irányt.
Sandberg részletezésektől mentes stílusa ezután sem változik. Amundsen nagy hirtelen, amikor a film még a felénél sem tart, a rivális angolokat megelőzve, eljut az áhított célpontra. Történelmi tettének súlya, veszélyessége, illetőleg az egész felfedezőút fizikai, lélektani és emberi áldozatai felett azonban a film könnyedén elsiklik. Hasonlóképpen sekélyes a következő nagyobb, kudarcba fulladt expedíció szemléltetése is. Az Északkeleti átjáró áthajózására tett kísérlete közben Amundsen hajója évekre a jég fogságába került, a néző viszont alig kap információkat arról, miképpen viselte meg a legénységet a hónapokig tartó sötétség és elzártság.
 Jelenetek a filmből |
Az Amundsen szerencsés módon nem bálványozza túlságosan címadó hősét, sőt önző és lelkiismeretlen természetével (legénységének több tagját magára hagyta) igyekszik deheroizálni, ám ennek a film több jelenete ellentmond és a felfedező karakterét nem sikerült árnyalttá és izgalmassá formálni. Hiába az Amundsent alakító aktuális norvég filmsztár (Pål Sverre Hagen) korrekt alakítása, Sandberg bántó felületességgel kezeli figuráját és viszonyait, így a testvére és az ő konfliktusait is, aki pedig útjainak egyik fő anyagi támogatója, nem mellesleg rettentően féltékeny fivére sikereire, ami kapcsolatuk megromlásának egyik forrása.
Adott egy ideális drámai szituáció, de Sandberg ennek elmélyítése felett is elsiklik. Az Amundsen tehát ízig-vérig az álomgyár szellemében elkészített film, és témaválasztását leszámítva semmi nem utal arra, hogy norvég filmet látnánk. Hiányzik belőle az északi filmekre oly jellemző visszafogottság, melankólia, a váratlan fordulatok, az ironikus pillanatok, a műfaji szabályok felrúgása, mindaz, amiben a skandináv filmek vonzereje rejlik.
Egy fordulatos élet unalmas tálalása – talán így lehetne legjobban összefoglalni Sandberg filmjét, mely arra ugyanakkor tökéletesen alkalmas, hogy két órában bemutassa a felfedező életét azok számára, akik nem kívánják átböngészni a róla szóló vaskos könyveket.
A norvégok értelemszerűen büszkék a gyökereikre, a történelmi hőseikre, különösen azokra, akik valami rendkívülit vittek végbe (ld. Sandberg korábbi filmjének hősét, Thor Heyerdahlt). A múlt ápolása és az identitás a norvég lét meghatározó elemei, ezt hivatott erősíteni az utóbbi évek norvég látványfilm dömpingjébe jól illeszkedő Amundsen is, de vajon mindez fejleszti a norvég film identitását is? És vajon mely híres norvégok lesznek a múltidézés további hősei? Akárhogy is, ne lepődjünk meg, ha a következő években Ibsenről, Edvard Griegről vagy Edvard Munch-ről szóló életrajzi filmekkel találkozunk majd a mozikban.