Gimesi Dóra - Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea: Időfutár / Szegedi Nemzeti Színház
2019.11.19.

A nézőtér tele volt tinikkel, vagyis a legvérszomjasabb kritikusokkal, de még egy orrfújást sem lehetett hallani az előadás közben. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Az Időfutárnak óriási kultusza van, és immár három élete. 2012-ben rádiójáték-sorozatként indult, s frenetikus hatást ért el, több százezer tizenéves(!) hallgatta, illetve töltötte le. Három sikeres évad után lekerült a műsorról, ekkor regényfolyammá változott, s a karrier folytatódott, végül(?) színdarab lett belőle, amit most a Szegedi Nemzeti Színház mutatott be Horváth Mihály utcai játszóhelyén, a Kisszínházban. A szerzők négyen vannak, mert csak truppban győzték anno a napi adásokat, így a regényeket és a színdarabot is kvartett jegyzi: Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István és Vészits Andrea
 
A mű ifjúsági darab, vagyis a legnehezebb műfaj, ami a drámaírásban létezik, így tehát én is diákbérletes előadásra ültem be, nem kis félsszel. Tele is volt a nézőtér tinikkel, magyarul a legvérszomjasabb ítészekkel, akik gátlás nélkül jelzik, ha valami nem stimmel, de semmi ilyesmi nem történt, még egy orrfújást sem lehetett hallani a játékidő alatt.
 
Az Időfutár – nem nehéz kitalálni – egy időutazós darab, aminek a fordulatait és a velejáró poénokat az a párszáz évnyi időeltolódás adja, ami (esetünkben) Mozart korának, illetve napjaink stílusának különbözőségéből fakad. Ez a mű konkrétan arról szól, hogy egy ízig-vérig mai fiatal lány, Hanna – Sziládi Hajna dinamikus játékában - visszapottyan 1791-be, miután a múzeumi osztálylátogatás során mattot ad Kempelen Farkas sakkozó gépének. És ebben a pillanatban elindulnak (a hasonló időutazós művekből már jól ismert, ám megunhatatlan) bájos bonyodalmak, melyek egyrészt a technológiai, másrészt a nyelvi differenciákból származnak. 
 
A 18. században rekedt Hanna lemerült mobiltelefonját például egy bonyolult eljárással a citrom nedvének segítségével tölti fel Kempelen, amikor pedig a főszereplő szájából elhangzik az, hogy para, a rizsporos parókás társaság kiegészíti parafára, mert annak van számukra értelme. A Menczel Andrea által alakított művészetpártoló, kicsit zugivó, ám nyitott szellemiségű császárné azonban rögtön veszi a lapot, s az „el lehet húzni a retekbe” felkiáltással teremt rendet a palotában a közönség nem csekély hálájától övezve.  
 
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Nem lehetett egyszerű színpadra adaptálni az Időfutárt, hiszen a rádiójátékban elég volt egy-egy hangeffekt a korok közötti ugrásokhoz, színpadon viszont a dimenzióváltásokat a lehető leggördülékenyebb módon kell megjeleníteni, amit Barnák László rendező fényeffektusokkal, illetve a fény fókuszálásával, a forgószínpad mozgékonyságával, valamint leengedhető díszletfalakkal oldott meg. Mindemellett az illúzió akkor hatásos, ha a rendező játékmesteri vénája akrobatikus pontossággal működik, s ez a szegedi színpadon elég flottul ment. Igaz, némely bécsi jelenetekben olykor nem tűnt túl tisztázottnak a szereplők be- és kimenetele, de ezt hajlamosak vagyunk a díszletre fogni, egy kicsivel rafináltabb térképzés akadálymentesítette volna a terepet.
 
Az, hogy valaki visszahuppan az időben két évszázadot, és valahogy szeretne visszakeveredni onnan, eleve hálás alapanyag, de valamit azért arról a régi korról is illik tudni, hogy érthető és élvezhető legyen a sztori. „Tudatos volt, és csak az elviselhetőség szabott határt az ismeretterjesztő hevületnek” - mondta egy interjúban Tasnádi István, így a bonyolult és fárasztó történelmi viszonyokat kikerülve az írók abba a színházba repítik a főszereplőt, ahol éppen Mozart Varázsfuvolájának bemutatójára készülnek. A nézők tehát kapnak egy szeletet az operából, konkrétan Papageno és az Éj királynője alakjában, és néhány dallamot is a színen helyet foglaló trió előadásában, akik Gyüdi Eszter fanyar átiratában nem csak a mű slágereit idézik meg, de az időugrásokhoz illesztett futamokkal a dimenzióváltás zuhanásait is érzékeltetik. 
 
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
Szegény zeneszerző Vicei Zsolt alakításában már elég roggyant állapotban van ekkor (nem szép ezt mondani, hiszen a valóságban Mozart négy hónap múlva meghalt), de komikus elesettsége nem bántó, ugyanis a hangsúly nem az életrajzon, hanem Mozart halhatatlanságán van: a kétségek közt gyötrődő mesternek Hanna meggyőzően állítja, hogy zenéjét kétszáz év múlva sem felejtik el.
Az élet persze a 18. században sem fenékig tejföl, így Hannát körbelengi az ármány, amiről Borovits Tamás talpig fekete ruhás, félszemű (jelmez: Varsányi Anna), szóval látványosan főgonosz, összeesküvés-elméleteket fabrikáló titkosrendőre gondoskodik. Szerencsére, a másik oldalon segítőként ott állnak a tudomány elkötelezett hívei, vagyis Gömöri Krisztián a kíváncsi, mindent felfedezni vágyó Kempelenként, és mellette a famulusaként, de inkább jóságos nagyapóként szorgoskodó Rácz Tibor, akik szenvedélyesen és módfelett szórakoztatóan kivitelezett kísérleteikkel végül mindent és mindenkit a helyükre tesznek. 
 
Sodró és meggyőző a teljes színészgárda játékkedve. Udvari-Kardos Tímea, Ferencz Nándor, Krupp Bence Hanna osztálytársaiként a mából drukkolnak a visszajutásért, Ágoston Katalin kettős szerepében egyrészt hátborzongatóan ismerős autoriter tanárnő, később pedig igazi opera-fúria a színházi jelenetekben. Medveczky Balázs nagy arcú, elkényeztetett bécsi sztárból változik őszintén szerelmetes lovaggá, Szívós László pedig a megtépázott tekintélyű Schikanedernek kölcsönöz a helyzeten kétségbeesetten úrrá lenni akaró, olykor hisztis alakot. 
 
A szegedi Időfutár összességében svungos és jókedvű, nem véletlen, hogy - a hírek alapján - a tapasztalt, felnőtt színházlátogatók érdeklődését is felkeltette. 
 
Az előadás adatlapja a Szegedi Nemzeti Színház oldalán itt található. 
Szerző: Ibos Éva