Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ANGOL DRÁMA, MAGYAR SÁR

V. Henrik
2019. nov. 5.
Itt az ősz, vagyis a presztízsfilmek ideje. Nagy és lehetőleg történelmi drámákkal, drága jelmezekkel és sokatmondó tekintetekkel köszönt be a már az Oscarra kacsingató időszak. Úgy tűnik, idén a Netflix sem maradna ki a versenyből: Scorsese tuti filmje előtt még egy Shakespeare-átirattal próbál bejutni a filmes gálára. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Shakespeare királydrámái közül a IV. Henrik és az V. Henrik talán a legkevésbé népszerűek Magyarországon. Történetük nem annyira univerzális, mint VIII. Henriké vagy I. Erzsébeté, s leginkább csak az angol történelemért rajongókat tartja lázban ez a viharos időszak. Bár az előbbi művet viszonylag frissen, 2017-ben tűzte repertoárjára az Örkény Színház Nádasdy Ádám új fordításában – nem ezek a drámaköltő slágerdarabjai, sorai nincsenek ott az átlag magyar néző fülében. 

Talán ez is magyarázza, hogy nálunk vélhetően még akkor is elkerülné a mozit a remek szereplőgárdával tető alá hozott The King (V. Henrik), ha nem egyenesen a mozicsatornára forgatták volna. Pedig nem kevés magyar vonatkozása is van a koprodukciónak: legfontosabb jelenetét (és a film java részét), az azincourt-i csatát Szilvásváradon vették fel, és a mozi már akkor bekerült a hírekbe, amikor a film producere, Brad Pitt tavaly nyáron bebiciklizett Egerbe. Azt nem mondanám, hogy ettől a perctől őrült várakozás vette volna kezdetét, bár a velencei filmfesztivál programjába angol-magyar alkotásként került be a film (némiképp igazságtalanul, mert a statisztákon és a tájon kívül alig van más „magyar” benne), így akár kissé a sajátunkként is nézhetjük.

Ha nálunk nem is, az angoloknál viszonylag népszerűnek számít a fiatal király Shakespeare hangján megénekelt története. Laurence Olivier után Kenneth Branagh is filmre vitte 1989-ben, és persze maga alakította a főszerepet is. Az akkor még elsőfilmes rendező szép sikert aratott, hiszen három Oscar-jelölést is bezsebelt, ám ezekből csak a legjelentéktelenebb kategóriában győzedelmeskedett (legjobb jelmez). A film amúgy nem öregszik jól, ma már túl színpadiasnak tűnik, ami talán annak is köszönhető, hogy Branagh majdhogynem az utolsó betűig hű maradt az adaptált műhöz. 

Nem úgy David Michod! Buzgalma, hogy a mai fül számára érthetővé tegye a történetet, talán Nádasdyéhoz mérhető, aki nemrég Dante Isteni színjátékát tárta elénk pőrén (rímtelenül), ám kristálytisztán. Csakhogy Michod nem állt meg a sallangmentesítésnél, egyrészt összevonta a két (pontosabban három) dráma cselekményét, és bizony alaposan átírta a cselekményt is.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az átírás Falstaff alakjában (Joel Edgerton remek alakítása) érhető tetten leginkább. Bár itt is élveteg alak, aki sem a jó bort, sem a finom falatokat nem veti meg, és híres a kicsapongásairól, ám figurájában már sokkal kevesebb a humor. De ami a legfontosabb: nem ágyban, párnák közt éri utol a halál, mint a színműben, hanem ő lesz a csata vezéralakja, az ő stratégiájával és szerepvállalásával győzi le a franciákat és a dauphint V. Henrik. Sorsa így amolyan görög hősként teljesedik be: nem csupán a fiatal herceg hűséges ivócimborája, korhelytársa, hanem az ő áldozatával (is) lesz valódi király az addig bizonytalankodó uralkodó.

Mert épp ez a film fő vezérfonala (miként az eredeti cím is jelzi): milyen áron válik királlyá Henrik, mi kell ahhoz, hogy mind a saját, mind a nép, mind a főurak szemében megkérdőjelezhetetlen uralkodó üljön a trónon, aki helyrehozza apja vétkeit, és egy zászló alatt egyesíti a széthúzó országot? Mennyi vér kell a tartósnak látszó békéhez? És mennyi fondorlat? 

Timothée Chalamet, aki már a Szólíts a neveden című ifjúkori keserédes drámának is az egyik fő motorja volt, pontosan hozza a ráépített ívet: apja iránti dühét a tivornyázásba fojtó, a koronáról könnyedén lemondó ifjútól jut el a megkeményedő, nehéz döntéseket is meghozó uralkodóig, aki már tudja, nem a hatalom az, amiben egy király leginkább hiányt szenved, hanem az őszinte beszéd. Chalamet alakítása még úgy is remek, hogy talán túl sokszor próbál meg túl sok mindent elmondani a tekintetével, amiből néhány esetben puszta szemmeresztgetés lesz mindenféle drámai felhang nélkül. Ám ezt a kis görcsösséget leszámítva gond nélkül elviszi a hátán a filmet. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Persze kell hozzá Joel Edgerton, meg Sean Harris remek udvaronca is, aki a reálpolitikusok egyik ősét alakítja, és Falstaff ellenpontjaként szintén királycsináló szerepben tűnik fel. Kevés gesztussal, de végig uralja a szerepét, a bicegő szürke eminenciást, aki pontosan tudja, hogy közvetlenül sosem férhet a hatalomhoz. Ahogy a Mission Impossible utolsó két részének átható tekintetű gonoszát is remekül oldotta meg, úgy a kétszínűség és a lavírozás, a halk szavú machináció nagymestereként is a film erőssége. Talán csak Robert Pattinson dauphinje egyensúlyoz a paródia szélén, de nincs akkor súlya, hogy magával rántsa a filmet, s talán kell is ez a kis francia „komolytalanság” a sok komor tekintet között.

Michod V. Henrikje ugyanolyan presztízsfilmnek indult, mint a Fassbenderrel és Cotillard-ral felálló Macbeth volt négy éve. Monumentális képekben, felfokozott látványvilágban nem is nagyon veszi fel a versenyt, Adam Arkapaw operatőr világa ilyen értelemben nem ragaszt a képernyő elé, az ő barnái és szürkéi, az ő borús ege kevesebb drámát rejt, inkább a hétköznapi monumentalitás nyelvét beszéli, ahogy maga a film is egy „földhözragadtabb” verziót mesél el. Magyarán nem kíván minden kockából vagy posztert vagy festményt alkotni.  Mindemellett a film tetőpontjára, az azincourt-i csatára annak aprólékos és nagyívű ábrázolása miatt sokáig fogunk emlékezni. A kardok és buzogányok minden suhintása fájdalmas, és szinte érezni, hogyan húzza le a túlöltözött francia lovagokat a dágvány, a sár.

Az ausztrál rendező, akinek a nevét eddig jobbára az Országúti bosszú, egy lassú és minimalista road movie, illetve a szintén Netflixre forgatott katonai szatíra, a War Machine miatt (ennek főszerepét Brad Pitt alakította, tán innen a bizalom) lehetett megjegyezni, végre elhozta a csatornának azt, amire vágyott: nem a resztli, a máshonnan kidobott ötletek filmjét, hanem egy olyat, amit a mozikban is bátran el lehetne indítani. Igazi vért, verejtéket és könnyeket. Ami nem csak a háborúnak, de a jobb mozgóképnek is az alapja.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek