1986 április 26-án történt az egész bolygóra kiterjedő első ipari katasztrófa. Az addig főleg csak a szakemberek által ismert atomerőmű felrobbanásának napja bevonult a 20. század történelmébe. Fekete nap volt nemcsak az ott dolgozók és a környéken élők, hanem az európai népesség számára is. Az orosz nyelvű humor találékonyan élt a szójáték lehetőségével. Csernobil érthető úgy is, hogy "fekete volt", ezt aknázták ki az akkoriban terjedő morbid katasztrófaviccek.

Csernobil a szovjet rendszer egyik legnagyobb kudarca volt. Nem véletlen, hogy a robbanás után pár évvel megszűnt a világ területének egyhatodán terjeszkedő óriásbirodalom. Megroppanásához hozzájárult az a bizalomvesztés, amelyet az egyszerű orosz és nem orosz emberek éreztek akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy vezetőik – és nemcsak az erőmű, hanem az ország vezetői is – a halálba küldték őket, mikor behívták őket "likvidátorként" a  legsürgősebb mentési munkák elvégzésére.

A szovjet emberek tömegei, főleg a vidéki és a kevésbé iskolázott lakosság jelentős része roppant büszke volt hazájára, a nagyhatalomra, ez részben kárpótolta őket a mindennapi élet nehézségeiért, az áruhiányért, az utazások korlátozásért. A technikai sikerek, az űrhajózás eredményei mellett az atomenergia békés célú hasznosítása is szerepelt büszkeségük legfőbb tárgyai között. Számunkra nehezen érthető gyermeki bizalommal gondoltak vezetőikre, akik lehetővé tették nekik, hogy szegényen, de büszkén, egy világszerte elismert nagyhatalom polgáraiként gondoljanak magukra. Ennek a bizalomnak a megcsalatásáról vallanak a túlélők Alekszijevics Csernobili ima című könyvében. A fehérorosz író és újságíró, Szvjatlana Alekszijevics 2015-ben a "jelenkor szenvedései"-nek ábrázolásáért kapta a Nobel-díjat és azért a bátorságért, amellyel ezeket megosztotta másokkal.

A csernobili erőmű katasztrófája napjainkra filmek, filmsorozatok témája, a környék pedig katasztrófaturisták kedvelt utazási célpontja lett. Csernobil szimbólummá is vált, egy agyaglábú állammonstrum, valamint a tudomány és a technika mindenhatóságába vetett gyarló hit jelképévé. A szerzők szerint pedig "az emberi felelőtlenség, kötelességmulasztás és vezetői alkalmatlanság szélsőséges példája" is. De nagyszerű emberi tulajdonságok is megmutatkoztak azokban a rettenetes napokban, a bátorság, az önfeláldozás. A csernobili mentők, tűzoltók, rendőrök, orvosok, ápolók úgy végezték munkájukat, hogy tudván tudták, saját életüket is veszélyeztetik mások mentése közben.

Ahol egy esemény saját jelentőségén túlemelkedve szimbólummá lesz, ott elburjánoznak körülötte a hitek és balhitek, hiedelmek és tudatos hazugságok is. A két szerző arra vállalkozik, hogy könyvük alcímének megfelelően a tényeket és az okokat tárják az olvasók elé, és megcáfolják a megalapozatlan hiedelmeket. Mindketten kiemelkedő képviselői szakmájuknak. Szatmáry Zoltán 1962 óta foglalkozik reaktorfizikával, a KFKI tudományos tanácsadója és a BME professzora volt. Az egy nemzedékkel fiatalabb  Aszódi Attila szintén elméleti szakember, de a gyakorlat sem áll távol tőle, 2014 és 2019 között a Paksi Atomerőműért felelős kormánybiztosként, majd államtitkárként dolgozott.

A csernobili katasztrófa legfontosabb következménye, hogy az addig tisztának és megbízhatónak tűnő atomenergia biztonsága hirtelen sokak számára megingott, kialakult a félelem, hogy egy atomerőmű az egyik pillanatról a másikra felrobbanhat, és hiroshimai atombombaként pusztítja el a környéket. De jogos ez az aggodalom? A két szerző bebizonyítja ennek a félelemnek az alaptalanságát. Ilyen robbanás csak az RBMK (grafitmoderátoros) típusú reaktornál következhet be, és azokban is csak akkor, ha a tényleges teljesítmény a névleges 20%-a alá csökken. Ilyenkor a hasadási láncreakciót serkenti, ha a hűtővízben növekszik a gőzbuborékok mennyisége.

De hogyan csökkenhetett a teljesítmény ennyire alacsonyra? A tervezők és az üzemeltetők nagyon is tisztában voltak a veszéllyel, az üzemviteli szabályzat meg is tiltotta ennek létrejöttét. Annyi biztosan tudható, hogy a felelősök karbantartás céljából kívánták leállítani az erőművet, de előtte valamilyen kísérletet akartak végezni annak villamos részében. Ez tökéletesen szabálytalan volt,  természetesen szigorúan tiltotta is a szabályzat. Világos tehát, hogy káosz és fegyelmezetlenség uralkodott a helyszínen, súlyos emberi mulasztások történtek. Tehát a katasztrófa létrejötte még ebben a ma már jócskán elavultnak számító csernobili erőműben sem volt törvényszerű. A szerzők ezt írják: "Az utólagos elemzés kimutatta, hogy hat súlyos hiba együttes hatása okozta a balesetet. Ha bármelyik hiba elmarad, a katasztrófa nem következik be. Természetesen már a szabályzattól való első eltérésnél azonnal abba kellett volna hagyni a kísérletet. Sajnos nem ez történt." A csernobili katasztrófa alapján tehát nem lehet általánosságban az atomerőművek robbanásveszélyes voltára következtetni. Az újabb erőművek sokkal biztonságosabbak, egyszerűen szólva: hiba észlelésekor automatikusan leállnak a folyamatok.

A robbanás után a csernobili helyszínen nagy mennyiségű radioaktív anyag szóródott szét. Ez a mindenkori széljárásnak megfelelően terjedt tovább. A Szovjetunión belül elsősorban Fehéroroszországot érte komoly szennyezés, de kisebb-nagyobb mértékben minden európai országba jutott. A mikronos méretű, uránt és plutóniumot tartalmazó, erősen radioaktív szemcsék belélegzés útján jutnak az emberi és állati szervezetbe.

A katasztrófa másnapján kitelepítették a közelben levő Pripjaty város 55 ezer lakosát. Egy 30 km sugarú területet lezártak, innen több mint százezer embernek kellett elköltöznie. A területet teljesen kivonták a mezőgazdasági művelésből. A hatósági tiltás ellenére is visszatelepedtek oda egyesek, főleg idősebbek, akik nem bírtak megválni a szülőföldüktől. Ellenőrizhetetlen történetek keringenek a zónán belüli hatalmas növényekről és különösen viselkedő állatokról. A legbelső, plutóniummal erősen szennyezett területet még sokáig nem nyitják meg a vendégek és a betelepülni vágyók előtt.

A tűz eloltásával egy időben megkezdték az erőmű kisugárzását gátló födém, az úgynevezett szarkofág építését. Ez nem hermetikusan zárt védőépület, hiszen az acélszerkezet tetején a hőtágulás miatt mindig is voltak rések. Az azóta eltelt idő is megrongálta a betonépítményt, most már egy biztonságosabb védőfedél elkészítésén dolgoznak.

A katasztrófának számos halálos áldozata volt, mindenekelőtt azok köréből, akik részt vettek a grafittűz oltásában. Azok között, akik nem vettek részt személyesen a mentésben, de közel tartózkodtak a reaktorhoz, meredeken megemelkedett a rákos, különösen a pajzsmirigyrákos megbetegedések aránya, ugyanis a radioaktív jód ebben a szervben raktározódik. Magyarország is kapott a mérgező anyagból, de az akkori széljárás jóvoltából hozzánk kevesebb került, mint a szomszédos – és Csernobiltól távolabb fekvő – Ausztriába. A szennyezés bejutott a talajba, a vizekbe, így a táplálkozás útján került az emberi szervezetbe belső sugárterhelésként.

Az erőmű katasztrófája után nálunk is megnőtt a talaj radioaktivitása, ez megjelent a zöldségekben és a húsokban is. Az elmúlt évtizedek alatt ezek nagy része lebomlott, csak a nagyon hosszú életű cézium- és stronciumizotópok maradtak aktívak. Összességében tehát elmondható, hogy nekünk ma már nem kell félnünk a csernobili szennyeződés utóhatásaitól. Mint a szerzők megjegyzik, a föld fölötti atomrobbantások utóhatása lényegesen nagyobb volt, mint Csernobilé, de ezekről ritkán adott hírt a média, vagy nem jelentőségüknek megfelelő mértékben. A közvélemény pedig ezekből tájékozódik, így  nem kap reális képet a valóságról.

Szatmáry és Aszódi kitér könyvében az orvostudomány következtetéseire is. Határozottan óvják az olvasókat attól, hogy minden azóta történt megbetegedést összefüggésbe hozzanak a csernobili katasztrófával. Bemutatják, milyen csekély a valószínűsége annak, hogy a katasztrófa idején a környéken tartózkodó emberek rákos megbetegedésének egyetlen, valódi oka az erőműből felszálló rádioaktív por lenne.

A könyv megértéséhez nem szükséges természettudományos előképzettség, de figyelmes olvasás igen. A szerzők érthetően elmagyarázzák a valószínűségszámítás alapjait és az energetika legfőbb elveit. Joggal mutatnak rá arra, hogy a magyar lakosság természettudományos ismeretei meglehetősen alacsonynak mondhatók, és a matematikai gondolkodás sem terjedt el eléggé. Márpedig nagyon fontos lenne, hogy eligazodjunk egy magas technikai szintű környezetben, hiszen csak így tudunk megfontolt állampolgári döntéseket hozni az atomenergia, így pl. Paks II. esetében is.

A szerzőpáros jó stílusú, adatokban gazdag, képes illusztrációkkal élményszerűvé tett könyve minden olyan olvasónak ajánlható, aki nem elégszik meg a hiedelmekkel és a féligazságokkal, hanem megalapozott tényekre és hiteles tájékoztatásra vágyik.