Milo Rau: Five Easy Pieces / The International Institute of Political Murder, Trafó
2019.11.02.

Amikor egymás után látok jó minőségű, ám gondolatilag tökéletesen érdektelen előadásokat, az a benyomásom, hogy én romlottam el, és hogy a színház már nem tartogat számomra semmi igazán újat. De Milo Rau előadásai minden alkalommal visszaadják a színházba vetett hitemet. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Nagyon fontos Milo Rau munkáiban, hogy bátran nyúl az életünket és társadalmunkat érintő politikai témákhoz. Legyen szó a Pussy Riot tárgyalásáról (The Moscow Trials), a ruandai népirtásról (Radio Hate) vagy a Ceausescu-házaspár tárgyalásának újrajátszásáról (The Last Days of the Ceausescus). Életem egyik legmeghatározóbb színházi élménye pedig Milo Rau Schaubühnében rendezett Compassion. The History of the Machnine Gun című előadása volt, amely egy Kongóban működő európai segélyszervezet egyik szakemberének (Ursina Lardi játssza) monológján keresztül vizsgálja empátiánkat és felelősségünket a menekültkérdéssel kapcsolatban. Soha világosabban és cizelláltabban nem magyarázta el nekem senki, miért illúzió az együttérzés minden erőfeszítésünk ellenére. De most nem erről az előadásról akarok beszélni, hanem a Trafóban látott vendégjátékról, a Five Easy Piecesről, amelyet Milo Rau a belga The International Institute of Political Murder nevű társulatával készített.
 

A Five Easy Pieces hét gyerek- és egy felnőtt színésszel játszatja el Marc Dutroux történetét. Magyar olvasók számára talán kevésbé ismert ez a kilencvenes évekbeli bűntény (eddig én sem hallottam róla), amely olyan erős hatást gyakorolt a belga társadalomra, hogy Dutroux nevét a mai napig ismeri mindenki az országban. A férfi pedofil volt és gyerekgyilkos, hat gyermeket tartott fogva, ebből négy meghalt, mire a rendőrök felderítették az ügyet.
 
Tartottam attól, hogy a valóság újrajátszása közben valami olyasmi történik majd a színpadon a gyerekszínészekkel, amit nem vesz be a gyomrom. Ez nem történt meg, miközben Milo Rau nagyon tudatosan használta egy-egy jelenetben ezt a szorongásunkat. Az öt részből álló előadás harmadik részében a Sabina nevű kislány szüleihez írt levelét halljuk Blanche Ghyssaerttől. Mielőtt elkezdené, a rendezőt játszó egyetlen felnőtt színész, Peter Seynaeve azt mondja neki, vetkőzzön le. A kislány vonakodik, végül vetkőzni kezd, a nézőtérnek kissé ökölbe szorul a gyomra, de szerencsére csak kisnadrágra és trikóra vetkőzik.
 
Gyerekekkel eljátszatni egy pedofil gyilkos történetét önmagában is nagyon hatásos, de nem példa nélküli. Láttunk már ilyet a Trafó színpadán is, 2012-ben a Krétakör Krízis Trilógiájának második része, a Hálátlan dögök című opera Gulyás Márton rendezésében éppen ugyanerről szólt. A Five Easy Pieces ennél jóval többre vállalkozik. Egyrészt azért, mert erősen építkezik a játszók habitusából és önértelmezéséből, s így a gyerekszereplők megszűnnek illusztrációként működni, személyiségük az előadás elemi részévé válik.
 

A produkció első jelenete egy casting, ahol a rendező a gyerekeket kérdezgeti a szerep szempontjából látszólag nem túl fontos dolgokról. Fons Dumont ekkor elmondja születése történetét, hogy tüdőgyulladással jött a világra, és hogy már édesanyja hasában is köhögött, majd arra a kérdésre, vajon mi az, amit a legnehezebb eljátszani, azt mondja, hogy olyan dolgokat, amik a játszó színészből hiányoznak – például fiatalon idős embert, és egészségesen beteget. Mikor arról érdeklődik a rendező, ki mit szeretne játszani, azt mondja, öreg és beteg embert. Akkor megkapja Marc Dutroux nyolcvankét éves, beteg apjának monológját, amit köhögve mond el. Hasonlóan találja meg egy szerepben a helyét az, amit Arno John Keys mond a casting-jelenetben, hogy nem szokott nyilvánosan sírni. A negyedik részben apát játszik, aki arról mesél, hogyan kapta meg a hírt kislánya haláláról. A rendező arra kéri, monológja utolsó részénél sírja el magát, és mikor ez nem sikerül, műkönnyet ad neki. Pepijn Siddiki pedig, aki ha felnő, rendőr vagy színész szeretne lenni, eljátszhatja a gyilkosságok után nyomozó rendőrtiszt szerepét.
 
És mintha az előadás struktúrája is a játszók ötletéből indult volna ki: egyikük, mikor a castingon azt a kérdést kapja, hogy filmes vagy színházi színész szeretne inkább lenni, azt válaszolja, hogy filmszínész, mert a vásznon sokkal jobban látszanak az érzések, mint a színpadon. Az öt részből négy egy filmforgatást modellez: kicsi, mozgatható díszleteket gurítanak be a színre, ezekbe ülnek a színészek, a rendező rájuk irányítja a kamerát, arcukat a színpad fölötti óriási kivetítőn látjuk. Nagyon jó filmszínészek: egyetlen felesleges mozdulatuk sincs, ha igen, az a koncepció része – egyszerűen és ösztönösen játszanak.
 
Fotók: Phil Deprez
Fotók: Phile Deprez
Két monológ között rövid jeleneteket látunk a kivetítőn, amelyek mint egy dokumentumfilm illusztrációja, egy-egy fontos vagy kevésbé fontos jelenetet rekonstruálnak. Az egyikben Marc Dutroux apja sétál az utcán, a másikban meg a nyomozás részeként mutatja be Marc Dutroux, hogyan cipelte és ásta el egyik áldozatát. Ezeket a videórészleteket felnőtt színészekkel rögzítették, a gyerekek pedig a színpadon pontosan megismétlik az ő mozdulataikat. Ez egyrészt megsokszorozza a reprezentációs folyamatot, aminek következménye az, hogy kissé zárójelbe kerül, a fikció irányába tolódik a dokumentarista jelleg. Másrészt azt is jól bemutatja, hogy hogyan öröklődnek generációról generációra viselkedési sémáink, hogyan másolják a fiatalok a felnőtteket, és ezáltal hogyan termeli újra a társadalom időről időre saját neurózisait.
 
Itt már elkezdhetünk gyanakodni, hogy Milo Rau előadása talán nem is annyira egy pedofil gyilkos történetéről szól. És jó is, ha elkezdünk, mert a Five Easy Pieces bizony sokkal inkább szól a szabadságról, a gyarmatosításról, és az ezzel kapcsolatos felelősségről, mint Marc Dutroux szörnyű tetteiről. Emiatt pedig szépen a helyére kerül az is, miért idézi meg az előadás Patrice Lumumbát és Kongó függetlenné válását.
 
A gyarmatosítás témája már a Hate Radioban is megjelent érintőlegesen, sokkal határozottabban a Compassionben, a Five Easy Pieces pedig rengetegféleképpen szól arról, hogyan gyarmatosítunk országokat, társadalmakat és egymást. Ezért is különösen fontos, hogy az előadás szereplői gyerekek.
 
„Ha szabad vagyok, megtehetek bármit, de előtte a szüleimtől engedélyt kell rá kérnem, úgyhogy nem vagyok egészen szabad.” Körülbelül így hangzott Pepijn Siddiki gyerekszínész válasza a castingon arra a kérdésre, hogy „szerinted mit jelent a szabadság?” Ugyanebben a jelenetben a rendezőt játszó egyetlen felnőtt színész arcát látjuk a kivetítőn a gyerekszínészek fölé magasodni. A rendező hatalmat gyakorol a színész felett, a felnőtt a gyerek fölött, Marc Dutroux áldozatai fölött, Belgium egészen 1960-as függetlenségének kikiáltásáig Kongó fölött. Minden rendszer a másik elnyomásán alapul társadalmainkban, legyen szó családról, munkahelyről, bel- vagy külpolitikáról, vagy akár a szabadnak hitt művészetről.
 
Ki tud minket felszabadítani? Az, akinek hatalmában áll. A Five Easy Piecesben ez is megtörténik: a produkció vége felé a rendezőt játszó Peter Seynaeve azt kérdezi a színészektől, mit változtatnának az előadáson. Egyikük (Eva Luna Van Hijfte) Rihannát szeretne énekelni, a másikuk (a belga királyt játszó Aimone De Zordo) szeretné, ha hős lenne, és valaki lelőné őt a színpadon, mert hallotta, hogy az első világháború is egy király meggyilkolásával kezdődött. Megtörténik mindkettő, látszólag semmi értelme az egésznek, valójában egymás felszabadítása épp erről szól: mikor megengedjük, hogy a másik úgy döntsön, ahogy akar, akkor is, ha mi másképp döntenénk.
 
Az előaddás adatlapja a Trafó oldalán itt található. 
Szerző: Puskás Panni