Hogy tehát ha a szegénység a téma, akkor még mindig a Hét krajcár melodrámája viszi a túlpartra irodalmi kisboltunk kínálatát, pedig. Pedig hát Mészöly az ő provokatív Koldustáncával sokkal, de sokkal erősebb, meg aztán legújabban Szilasi Laci A harmadik híddal, az a szép, korunk-regény is egy jelentékeny pokolra szállás volt, hosszú, aprólékos, utánjárásokkal és gyakorlati megfigyelésekkel megerősített közelkép. Hogy tudniillik bent lenni, abban a világban. Belemerülni. Mert még Mészöly is csak kívülről figyelt, és onnan provokált. Jó, oké, a koldus nem feltétlenül hajléktalan. Koldusnak lenni foglalkozás is. Egyszer éltem Grazban vagy három hónapot, még a kilencvenes évek végén, minden sarkon üldögélt egy kéregető, és mind echte honfitárs volt, de még a vak szintetizátoros fiú is. Reggel horpadt oldalú kisbusz hozta át őket Vas megyéből, este összeszedte őket, na, akkor számoljunk csak el, emberek, nagyon nem szeretném, ha az előirányzottnál kevesebb lenne.

 

Nem tudom, lehet-e ellenszenves egy hajléktalan. Úgy értem, megengedhetem-e magamnak ezt az érzést, megengedhetem-e az érzelmi hozzájárulásnak ezt a különösebb ismeretek nélküli elhajlását. A hajléktalanság miatt voltak – lesznek is – politikai csatározások, a szimbolikus, árnyas főutcánkon is ült egy öregasszony, sok motyója, szatyra volt, végül likvidálták a padját. Nem is az, hogy pántot helyeznek keresztbe, szerte a padokon, hogy ne heverhessen, hanem hogy azt konkrétan elvitték onnan, fogod, kiásod, elviszed, hová, tele lehet, kérem, fertőző izékkel, és ugye ott sok a gyerek, szemben iskola, meg a babakocsis, aprószenteket terelgető anyukák, tényleg. Jut eszembe, emlékszik még valaki arra, hogy Gelléri Andor Endrétől elvettek egy utcát ezek a gyűlöletre képzett, elegáns jóemberek?!

 

Imre csöndes ember volt, az bizonyos. Nem nagyon láttam például zavaros tartalmú pillepalackkal, ami nélkül ezt az életmódot hogyan is lehetne kibírni. Igaz, egyszer észrevettem az átjárónkban, a sarokban vizelt. Hát ez nem tetszett egyáltalán. Ott járunk át, ha boltba, piacra, metróhoz igyekszünk, mondjuk, rendszeresen elvégzi ott a dolgát egy-két tag, nagyon kell vigyázni, hogy ne lépjen húgyba, fekáliába az ember, hanem az is előfordul, hogy közvetlenül pontosan a kapubejárat elé szartak, de az nyilván egy éjszakai rumtündér volt, s nem holmi hajlék nélküli embertársunk. Imre sokat olvasott, és mindig bizsergett mellette a kisrádiója. Nem koldult. Nem láttam nála, mellette krajcárgyűjtő edénykét. Nem nyújtogatta a rozsdás tenyerét. A lakók közül sokszor megálltak mellette, és hosszan beszélgettek vele. A kutyás asszony. Egy másik kutyás asszony. Egy öregember. Hogy kifejtenek, értékelnek és értelmeznek. Még klimpírozás közben is hallottam, melegebb napokon, ha kitárva az erkélyajtó, fölszáll minden hang, sóhaj, köhintés, kutyazaj, egy női boka sietős morzézása. Néha a gondnokunk munkára fogta Imrét, a ház körüli teendőkbe segített be, cipelt valamit, kukát tologatott. Néha láttam a dohánybolt felé baktatni az örök fűzős bakancsában. Rettenetes, sárga ujjai voltak. Semmit nem tudtam róla. 

Sokáig égtek a mécsesek.

 

Néhány nap múltán, amikor a kis tábla kikerült a kőpárkányra, hol ülni szokott, megkérdeztem jó gondnokukat, hogyan történt. Kimentek, mondta ő, kimentek hozzá, mint már egyszer korábban, amikor valamiért nagyon beteg lett, és nem jelentkezett. Imre az egyik gyártelepen lakott, csak mert egy hajléktalan is lakik valahol, állandó szállás, ugye, megtalálták az üres fekhelye körül – egy kisvacok rongyokkal, használati tárgyakkal, afféle magánkollekció – a mentős fiúk eldobált gumikesztyűit. Egy telefon is kellett még. Megerősítették. Húsz évig élt az utcán, mondta jó gondnokunk, ami tkp. elég jelentékeny idő, húsz január, például. És aztán elejtett egy olyan mondatot is, amitől egy ilyen embernek az életét jobban látni, pedig igazán egy semmise információ volt, mégis a jellemzés mögötti tartomány brutális föltárulása, a hideg, a meleg, fázás, a magány, a félelem, az éhség, mit tudom én, mi minden még, mondom így: egy csöppbe sűrülése. Egyetlen kurva nehéz cseppecskében a tenger. Hogy azt mondta jó gondnokuk, miközben szórakozottan a mécsesek felé pillantott, tudod, Ernő, az Imre tíz éve nem vette le a bakancsát.